Tanulmányok Budapest Múltjából 5. (1936)

Kelényi B. Ottó: A török Buda a keresztény Nyugat közvéleményében 34-101

A TÖRÖK BUDA A KERESZTÉNY NYUGAT KÖZVÉLEMÉNYÉBEN 75 milyen veszteség számára, ha elpusztul egy-egy hadserege és fel tud-e hamarosan állítani egy másikat. Szolimán, aki maga nyolcszor vezetett hadjáratot Magyarország ellen, minden alkalommal 2—300.000 emberrel vonult fel és többszöri megszállások után sikerült neki a magyar királyság több hatalmas erődítményét elfoglalnia. Ilyen volt az 1521. évi megszállás, amikor az ország kulcsát, Nándorfehérvárt vette birtokába, miközben a lakodalmát ülő Lajos királynak nem sok fejtörést okoztak az események, így esett el rövid idő múlva Buda, a királyi székváros (Königl. ResidentzStadt) is. Kzzel kapcsolatban azt is meg kell gondolni, hogy Magyarországon keresztény hadsereget sokkal nehezebb újra fölállítani. Bár le kell szegezni, hogy a legutóbbi hadjáratban a császári ármádiának módja lett volna az ostromot győzelemre vinni, miután a Bécs előtt álló ellenséget is nagy veszteséggel verték vissza. Párkány, Bsztergom és a különféle csatározások alaposan megzavarták a törököt és az 1684. évi hadjárat is kezdetben eredményes volt, hiszen a keresztény seregek Visegrád várát elfoglalták és elesett Vác, a régi püspöki város is. Az így kialakult események közepette tanácsos lett volna a töröknek időt sem engedni, a megtüzesedett fegyverekkel haladék nélkül Buda főváros alá vonulni és annak meghódításával a hadjáratot szerencsésen befejezni. Ezután azokat az indítóokokat fejtegeti, amelyek Buda megostromlása mellett szóltak. Klőször is hírnevet és előnyöket biztosít a császári ármádiának, ha Buda fővárosát ostromló ököllel, győzelmes keresztény fegyverekkel újra kiragadja az ősi ellenség karmai közül, amelyek 160 év óta fojtogatják a várost. Másrészt tudták, hogy Budavárába, mint az ország jól őrzött kincseskamrájába (als in einer Landes gemeinen und wohl verwahrten Schatzkammer) mentették át a környékbeli helységekből a pénzt és egyéb javakat. Mily nagyszerű zsákmány lett volna a mieink számára, ha ostrommal veszik be a várat, vagy legalább is azt érik el, hogy feltételek nélkül adja meg magát. Ellenkező esetben, ha megegyezésre kerülne a sor, a keresztény sereg üres kézzel kényszerülne ott állni és nézni, hogy a rabló vérebek miként viszik magukkal Budavárából a jórészt keresztényektől zsákmányolt dús kincseket. Még oltalmat és biztos kíséretet is követelnének, amit természetesen nem szívesen nyújtanának nekik, hiszen az ilyen zsíros pecsenyét mindenki szívesen tartaná meg magának. Az sem volna tanácsos, hogy a 15.000 főnyi ostromló sereg csak úgy csorbítatlanul minden holmijával együtt elvonuljon. Ezáltal csak megerősödik az ellenség és a harctéren a mi katonáinknak még több dolgot ad. Ha Budát ostrommal sikerül bevenni, a védősereget fészkében kell leütni. Akik a megszállás ellen voltak, azok véleményüket így fogalmazták meg : félreismerhetetlen, hogy a megszállás nagy veszedelemmel jár, ha a végsőkig fokozzák a helyzet feszültségét és erőszakos rohammal veszik be a várost. A szorongatott török kétségbeesett helyzetében nyilván inkább utolsó csepp vérének feláldozásával védené magát, mintsem átadná a várat és kiszolgáltatná magát az ellenségnek. Azok, akik a török háborús elveket ismerik, tudják, hogy különösen a fontosabb pontoknál a török az utolsó emberig védi magát és mint felbőszült dühös vadállat küzd a halállal. Képes ellenfele torkának ugrani, mielőtt megadná magát. Ezek után elképzelhető, hogy mily kegyetlen kirohanásokra kész a kétségbe-