Tanulmányok Budapest Múltjából 5. (1936)
Asztalos Miklós: A magyarság Buda visszafoglalásában vitt szerepének jelentősége 162-182
A MAGYARSÁG BUDA VISSZAFOGLALÁSÁBAN VITT SZEREPÉNEK JELENTŐSEGE 163 században elsősorban azon fáradozott, hogy baráti, sőt szövetséges viszonyt hozzon létre azokkal a birodalmi elemekkel, amelyek bent a birodalomban bomlasztó erőt, vagy legalább is ellensúlyt jelentettek a birodalom központi hatalmával szemben. Hasonló következetességgel a németség keleti irányú expanziójával szemben való védekezés célzata vezette a magyarság északi : cseh, morva és lengyel külpolitikáját is. A birodalom keleti határtartományainak XII. sz. utáni nagyobb önállósítása és felerősítése a németség keleti politikáját szolgálta s azt célozta, hogy ezek a határtartományok vegyék át kelet felé azt a szerepet, amelynek állandó belső zavarai miatt maga a birodalom nem tudott megfelelni. A határtartományok nagyobbfokú önállósulásának első évtizedeiben átmenetileg enyhült az az állandónak mondható feszültség, amely a két szomszédos hatalom között a Magyarország nyugati határára nehezedő német nyomás folytán jött létre. Amint azonban Ausztria az oda átszármazó Habsburg-család alatt megerősödött s területileg is felduzzadt, a magyar és német birodalomnak XI— XII. századi állandó érdekellentéte újra fellángolt, most a Habsburgok magyarországi törekvéseinek és a magyar ellenállásnak formájában. Kz az ellentét nem egyszer igen súlyos megjelenési formák között egészen addig fennállt, mignem Magyarország — területileg ugyan csonkán, de jogilag értelmezve csonkítatlanul — tényleg a Habsburgok jogara alá került. A keletre s így elsősorban Magyarország felé irányuló németbirodalmi, majd habsburgi terjeszkedési célzatok félévezrede alatt a magyar külpolitika észszerűen védelemre szorítkozott előbb a birodalommal, majd Ausztriával szemben. Viszont világos terjeszkedési célzatú volt délre és északra egyaránt. Az utóbbi irányú törekvést a XIV. század utolsó éveitől kezdve az együttműködés keresése váltotta fel. Nyugatra azonban védekező maradt s inkább a távolabbi neolatin államokkal keresett baráti kapcsolatot. Érthető tehát, hogy a magyarságnak a németséggel való katonai és diplomáciai együttműködése Mohács előtt csak akkor kerülhetett olykor szőnyegre, ha a magyarság a maga expanziós területe felől : északról, délről, vagy keletről támadtatott meg s amikor így egyedüli szövetségesül és segítőtársul geográfiailag sem maradt más, csak a nyugati szomszéd. A közvetlen német nyugatnak támogatása azonban komoly segítséget soha nem jelentett. Az együttműködésre az első kísérletet a tatárok által szorongatott IV. Béla tette meg. A menekülni kényszerült király szorultságában II. Frigyes császártól kért támogatást. A megállapodás, amelyet IV. Béla megbízásából István püspök kötött meg a császárral, úgy szólt, hogy a császár köteles hatalmával Magyarországot a barbárok betörésétől megszabadítani, hogy azt Béla nyugodtan és békésen bírhassa ; viszont ez esetben Béla az országot mint a császár hűbérét bírná s köteles lesz a császárnak, ha az országa határán kívül visel hadat, 300 vitézt rendelkezésre bocsátani. A császár azonban csak arra törekedett, hogy ezzel a megállapodással felelevenítse és megerősítse a Németbirodalomnak azokat a vélt jogait, amelyeket az Péter király óta Magyarország felett mint vélt hűbértarto12*
