Tanulmányok Budapest Múltjából 5. (1936)

Markó Árpád: A felszabadítás eszméjének magyar apostola : gróf Zrínyi Miklós 1-12

A FELSZABADÍTÁS ESZMÉJÉNEK MAGYAR APOSTOLA 5 horvátországi főkapitány, majd mint Horvát-Szlavonország bánja, verte meg a törököt több kisebb-nagyobb ütközetben és alapozta meg hírnevét a külföld előtt is. A török háborúnak valóban legkiválóbb szakembere lett, akiről a későbbi hivatalos osztrák hadtörténeti munkák egyike (Krones : Handbuch der Geschichte Österreichs) így ír : »Kroate und Magyare zeigen sich in ihm verschmolzen, zum rücksichtslosen Verfechter ungarischer Ständefreiheit. Kampflustig, ein Meister des kleinen Kriegs, voll Ehrgeiz und leidenschaftlicher Hast, schwer verträglich, aber ein vornehmer Charakter, der niedriger Mittel unfähig ist.« A nemzetiségi kérdés abban az időben még nem játszott szerepet, különösen nem a horvát-magyar határszélen és a Zrínyi-család tagjainál és különösen akkor nem, amikor mindkét nemzet egyformán volt kénytelen védekezni közös erővel a török ellen. Jellemző erre Zrínyi Miklós egyik levelének az a mondata, amelyben öccsét, Zrínyi Pétert »jó horvátnak, tehát jó magyarnak« mondja. A XVII. század ötvenes éveiben a török birodalom hadipolitikája ismét erélyesebbé kezdett válni. A tehetségtelen Ibrahim szultán alatt megkezdődik Kara Mustafával azoknak a nagyvezireknek a sora, akik a katonai dekadencia lejtőjén lefelé haladó birodalom erőforrásait összefogták, a janicsárokból újra harcraképes sereget alkottak s a hódolt területek spahijait is keményebb kézzel kormányozták. IV. Mohamed szultán alatt, 1656-ban, Köprili Mohamed nagyvezir idejében kezdődik az az új, harcias korszak, amelyben Magyarország és Erdély ismét ozmán rablótámadások színterévé válik. A Dunántúl a két Zrínyi (Miklós és Péter) és Batthyány Ádám vállvetve utasítják vissza a törökök első erélyesebb próbálkozásait és maguk is hadat viselnek a magyar várakba befészkelődött ellenség ellen. Zrínyi Miklósban ekkor ver gyökeret az a meggyőződés, hogy a török kiűzése nemzeti feladat, amelyet nem lehet egyéni vitézkedésekkel, összefüggés nélküli helyi harcokkal megoldani. Ehhez a feladathoz a nemzet »unanimis consensussa« kell, azután megfelelő vezér, de mindenekfelett állandó, egységesen szervezett és vezetett magyar nemzeti haderő, »militaris disciplina«-val és »jó vitézi serény resolutio«-val. Köprili Mohamed erdélyi sikerei, Várad bukása, Kemény János fejedelem eleste újra lángralobbantották a nyugati magyarság lappangó törökgyülöletét. Amagyarok sejtették azt, hogy ennek az országrésznekis elérkezett utolsó órája, ha a délről és most már keletről, Erdély felől is fenyegető vésznek útját nem állják. Lángoló szavakban ostorozza Zrínyi e korbeli leveleiben a tespedesnek indult, megalkuvó magyarságot, annak főleg nemesi osztályát, amely ősei hírnevéhez méltatlanul vonja ki magát a haza védelméből és tunya, műveletlen, a közelgő nagy veszedelmet fel nem ismerő közönyösséggel éli világát. Mindabból, amit Zrínyi akkor — 1665 után — a török végleges kiverésére szükségesnek tartott, csak egy volt meg, a vezér — ő maga. Eddigi működése, hírneve, egyéni kiválósága, nagy műveltsége, de mindenekfelett szuggesztív erejű egyénisége és lüktető, akadályokat nem ismerő erélye valóban őt tették legalkalmasabbá arra, hogy elnyomorodott nemzetének nemcsak hadvezére, hanem királya után első politikai vezére is legyen. De a nádorválasztásnál a király akarata szerint nem ő, hanem a sokkal tehetségtelenebb Wesselényi Ferencz került az ország élére.