Tanulmányok Budapest Múltjából 4. (1936)
Tompa Ferenc: Budapest őskora 1-17
12 TOMPA FERENC Mialatt a Dunántúlon északon a harangalakú edények kultúrája, dél felől pedig a zóki kultúra iparkodott gyökeret verni, addig a Tisza mentén már kialakulóban volt az a bronzkori kultúra, amely a magyar alföldön több mint egy évezreden át megtudta tartani hegemóniáját. Az átalakulást és a fejlődést mindenesetre siettették a nyugati és északi provinciákban megtelepedő idegen elemek, amelyek a magukkal hozott kultúrjavakkal gazdagították az autochton rézkori kultúrát. Eszerint a bronzkor elején, azaz a Kr. e.-i II. évezred kezdetén a magyar régió lakossága tulajdonképen heterogén elemekből állott, amelyek azonban a bronzkor I. periódusában jórészt összeforrtak és a továbbiakban úgy a Nagy alföldön, mint a Dunántúlon, már mint egységes népelem jelentkeznek. Mindamellett a két provincia továbbra is megőriz bizonyos lokális színezetet, amely árnyalatilag kulturálisan elválasztja őket, jóllehet nagy számmal találjuk meg azokat a közös kultúrjavakat is, amelyek az állandó kölcsönös érintkezés és egymásrahatás mellett tesznek tanúságot. A dunántúli provincia kulturális fejlődésén erősen meglátszik a harangalakú edények kultúrájának és a zóki kultúrának helyben, első kézből kapott, tehát sokkal intenzívebben mutatkozó hatása, később pedig, főként a II. periódusban itt-ott érezhetővé lesz egy rokonkultúrának, a Szudéták övében kialakuló aunjetitzi kultúrának a befolyása is. A lokális színezet egyrészt a mészbetétes kerámia kialakulásában mutatkozik meg, de még inkább kifejezésre jut a temetkezési rítusban, amennyiben a Dunántúl lakossága bizonyára a bevándorolt kultúrák hatása alatt jórészt áttért a hamvasztásos temetkezésre, míg a Tisza-vidék bronzkori telepesei általánosságban egészen a korszak végéig a régi módszer szerint, azaz kuporodott helyzetben, oldalra fektetve hantolják el halottaikat. A bronzkor derekán kulturálisan a Duna—Tisza közének nagy része is a dunántúli provinciához csatlakozott és így természetszerűleg beletartozott ebbe a régióba a főváros és környéke is. Beszédesen tanúskodnak emellett azok az urnatemetők, amelyek részben a főváros belterületén, részben pedig a környéken kerültek elő és amelyeknek jórészérŐl már Nagy Géza számot adott. Az ő pontos beszámolója felment bennünket attól, hogy ehelyütt azokról a szórványos leletekről is ismételten megemlékezzünk, amelyeknek Nagy Géza már szakszerű leírását adta. Sokkal inkább hiányát érezzük azonban úgy az ő összefoglalásában, mint az azóta végzett kutatásokkal kapcsolatban, a relatív kronológia szempontjából annyira fontos bronzkori lakórétegeknek. Ezekre vonatkozólag Nagy Gézánál is csak egy nagyon szerény adatot találunk. Eszerint az óbudai Leipziger-szeszgyárnál találtak bronzkori lakóréteget tűzhellyel, tűzkúpokkal, cserepekkel és csonteszközökkel. 18 ) Ebből azonban még a kultúrréteg korát és magát a kultúrát pontosabban nem tudjuk megállapítani. A fővárosi múzeum részéről Nagy Lajos 1928-ban a Lágymányoson végzett ásatásokat és pedig a Lenke-útnak azon a részén, ahol most a református templom áll. Ez alkalommal 25—30 lakógödröt talált, amelyeknek egy része azonban valószínűleg csak hulladékgödör volt. A gödrökben talált kerámia alapján a telep kora a bronzkor II. periódusába esik, amikor még a mészbetétes díszítő motívumok élénken mutatják
