Tanulmányok Budapest Múltjából 4. (1936)
Belitzky János: Száz év a pesti határ életéből : 1663 tájától 1756 tájáig 111-156
SZÁZ ÉV A PESTI HATÁR ÉlyETÉBŐIy (1663—1756) 127 A török uralma utáni időkben a községhatárok futásának iránya egyre jobban kezdte érdekelni az embereket. Mindenki terjeszkedni akart, mindenki régi jogokra hivatkozott és mindenki tanukat állított, aminek következtében a pesti határnak talán egyetlen egy árka, dombja, homokbuckája sem volt, amelyre egyik vagy másik, esetleg harmadik fél, ne hivatkozott volna, mint territóriuma határának jelére. A helyzet kétségtelenül zavaros és ezen a téren a tanúvallomásokat a lehető legnagyobb óvatossággal kell kezelnünk, mert a szembenálló felek akár vesztegetéssel, akár erőszakkal, akár pedig a maguk véleményének minél szélesebb körben való terjesztésével igyekeztek a maguk igazának hitét a környék lakossága körében terjeszteni. Igen jellemző erre nézve Tóth György 1723 szeptemberben tett vallomása, aki »esztendőiül fogvást hallja néha az emberektől vélekedve mondani, hogy az deutrumban dénotait Kőbánya talán szentlőrinci határos és Vattay uramékhoz tartozandó volna.« 134 ) Arra nézve, hogy Pest városa igyekezett a határjárásokat magára nézve kedvezően elintéztetni, igen jellemző, hogy az 1695. évi határjárás után, amikor a város tényleges tulajdonába került a határ mai területe, Sőttér Ferencnek, Pest vármegye alispánjának a város egy házat ajándékozott és ezt a házat a polgári terhek alól örök időkre felmentette. A városi privilégium kiadását megelőzően pedig, 1703 május 9-én tartottak határjárást. Pest város tanácsa ekkor kijelentette, hogy nemes Szunyogh Imre házát abban az esetben, ha a város határát a régi állapothoz képest megállapítja, a katonák elszállásolása alól felmenti. A határjárás alkalmával hatvan tanút hallgattak ki, akik, egy-kettő kivételével, mind azt vallották, hogy Kőbánya mai területe mindig Pesthez tartozott. Szunyogh Imrének érdemeit úgylátszik még azzal is jutalmazták, hogy 1705-ben városi tanácsossá választották. 135 ) Sic itur ad astra. A különböző határhányások körüli vitáknak az volt a fő okuk, hogy a pesti törökök annak idején a környező falvak és puszták határában rét-tilalmazó hányásokat csináltattak. Bzeket a tilalmi jeleket ugyanazon rét hosszas használata után a környékbeli pásztor emberek igen könnyen határhányásoknak vélhették és az eredetileg füvéért védett területet Pesthez tartozandónak gondolhatták. Úgy tudta azt Kasza István is 1702-ben, »hogy minden esztendőben a szentlőrinci török úr hányásokat újította Szentlőrinc és Pest között, úgymint Kákás-tónál az minemű hányások vannak, azon hányásokon alul Szentlőrinchöz, felül pedig a hányásokon Pesthöz tartották a földet.« 136 ) Ezért az 1696. szeptemberében, 1701. júniusában, 1702. májusában, 1720. március, május, júniusában, 1721. november-decemberében, 1722 júliusában, 1723. szeptemberében, 1736. szeptemberében és 1737. máj us-június-július-augusztus-szeptemberében tartott tanúkihallgatások alkalmával ezeknek a határ- és tilalomhányásoknak a mivoltát állandóan firtatták. A tanúkihallgatásoknak éppen az ezek alapján való határmegállapítás volt a tulajdonképeni céljuk. Rá kell azonban ismételten mutatnunk arra, hogy a tanuk vallomásai a határmegjelöléseknél főleg hallomáson alapultak. Tandari János a keresztúri út melletti hányásról onnan tudta, hogy határjel, mert »egyszer a többi között kecskéket hajtott a vásárra gyermekkorában, akkoron mondotta az apja, hogy ezen határ légyen valóságos Pest és Keresztúr között.« 137 )
