Tanulmányok Budapest Múltjából 4. (1936)
Tompa Ferenc: Budapest őskora 1-17
BUDAPEST ŐSKORA 5 miát kétségtelenül a már korai középkornak számító népvándorláskori sírokban találjuk. A neolithikus kultúráknak is meg volt a rosszabb kivitelű házi kerámia mellett a technikailag nagyon is fejlett, jól iszapolt, jól kiégetett agyagból készült »finom áruja«, amelynél az edények falát egy-egy kultúrában konvencionális, egységes stílusú motívumokkal díszítették. Épen ez a stílusosan díszített kerámia képesít bennünket arra, hogy a hasonló formájú és díszítésű edények, valamint az azonos típusú kőeszközök alapján az egyes neolithikus kultúrákat kianalizálhassuk és kronológiai helyzetüket megállapíthassuk. Nem olyan egyszerű a kőbalták és a kovapengék kérdése sem és nem lehet ezeket egyöntetűen, tisztán csak anyaguk alapján a neolithikumba besorolni. Minden neolith kultúrának megvolt a maga kőeszköztípusa, bizonyos formák pedig tipikusan a rézkor, illetőleg a bronzkor fémet helyettesítő eszközeinek tekintendők. Ez utóbbiakhoz tartoznak azok az átfúrt, nyéllukas fejszetípusok, amelyeknél a rendszerint hosszúkás, nyúlánk testnek négyszögű átmetszete van. Ez a forma még a késő bronzkor emlékanyagában is megtalálható. A kovapengék és vakarok formája pedig, miután mindenkor ugyanazt a célt szolgálták, — a magdalenientől kezdve egészen a bronzkor végéig változatlan és így korukat csak a velük talált leletek alapján lehet megállapítani. Az utóbbi évek ásatásainak köszönhető, hogy ma már Budapest fiatalabb kőkori lakosságára vonatkozólag megbízható adatok állnak rendelkezésünkre. Az első és egyúttal az országos kutatás szempontjából is nagyjelentőségű adatokat az az ásatás szolgáltatta, amelyet 1931-ben az Aquincumi Múzeum részéről Müller György dr. múzeumi gyakornok kezdett meg Békásmegyeren, Ember Sándor dr. fővárosi ügyvéd gyümölcsösével szemben, (ma Pünkösd Strandfürdő) alig 100 méterre a Duna partjától. 1932 őszén a főváros előzékenysége folytán és épen az itt mutatkozó leletek gazdagsága és nagy fontosságára való tekintettel a Nemzeti Múzeum Régészeti Osztálya is bekapcsolódott a kutatásba. Az eddigi feltárások azonban még korántsem merítették ki a gazdag lelőhelyet. 5 ) Ez a ma szántóföldnek használt, kissé partos terület közvetlenül a folyó mellett, háta mögött a budai hegyek koszorújával már az első pillantásra is ideális telephelynek látszik. Sőt a terep mai felszíne után ítélve az sem látszik kizártnak, hogy ezt a partos részt nyugat felé még a Dunának egy mellékága ölelte át és így az talán még az őskor folyamán sziget volt. Ezt a feltevésünket alátámasztja az itt talált kultúrréteg képe is. Egy helyben találjuk itt ugyanis a neolithikumból a régibb és fiatalabb vonaldíszes kerámia kultúráit, a tiszai kultúrát, a neolithikum végét jelentő badeni kultúrát, a bronzkor kialakulásában oly számottevő szerepet játszó harangalakú edények kultúráját, a koravaskori hallstatti kultúrájába Téne kultúra nyomait, római kori terra sigillátákat és egy népvándorláskori szláv kultúra emlékeit. Ez a sokféle és korban annyira különböző emlékanyag, amely vagy négy évezred történelméről ad számot ugyanazon a helyen, egymástól sztratigrafiailag jóformán elválaszthatatlanul alig 1—1*5 méter vastag kultúrrétegben zsúfolódik össze. De ha előbbi feltevésünk igaznak bizonyul, úgy érthetővé lesz ez a régészeti szempontból nem épen örvendetes jelenség is, mert egy aránylag keskeny
