Tanulmányok Budapest Múltjából 3. (1934)

Isoz Kálmán: A Pest-budai Hangászegyesület és nyilvános hangversenyei, 1836-1851 165-179

A PEST-BUDAI HANGÁSZEGYESÜI^ET ES NYII^VÁNOS HANGVERSENYEI 171 1844 szeptember 8-án Asztalos Károlyt levéltárnokká és e hó 27-én helyetteséül Mosonyi (Brand) Mihályt választották meg.^^) A Hangászegyesületnek a fentiekből sejthető belélete tulaj donképen a fővárosi társadalom életének kis méretekben megnyilvánuló tükörképe. A polgári társadalomban több réteg vagy inkább korosztály került egymással összeütközésbe. A legöregebbek még némileg idegenek voltak itt, talán csak az első vagy második nemzedék, mely kizáróan német műveltségű, minden változtatás elől elzárkózó volt. A társadalom zöme a német műveltségű, magyarán érző középkorú nemzedék volt, míg ezeknek fiai a harcos magyar polgárságot képviselték. Ez utóbbiak a magyar hivatalnoki karral és értelmiséggel haladtak karöltve. A nyelvkérdés került előtérbe a közélet minden terén. így a színpadon s a hangversenyteremben is megkövetelte jogát. Miután a Hangászegyesületben elsősorban karműveket adtak elő, bizonyos, hogy a tagok egy része, mely magyarul nem tudott avagy rossz kiejtéssel beszélt, idegenkedett attól, — s ez főleg a magánszereplőkre állott — hogy hibás szövegkiejtéssel az előadás komolyságát veszélyeztesse s ezért jobban szeretett németül énekelni. (Arra senki sem gondolt, hogy olasz szövegkiejtésük sem lesz mintaszerű, mert ezidőtájt szokásban volt, hogy egy-egy alkalommal olaszul énekeltek s még a Nemzeti Színház magyar énekesei is egy-egy operát valamelyik híres vendégművész kedvéért olaszul énekeltek.) Frankenburg a legifjabb nemzedékhez tartozott s nem volt híve a lassú átalakulásnak, nem is volt zenészember és a Hangászegyesületben való rövid szereplésére évek múltán írott Emlékirataiban nem gondol vissza szeretettel s ezért ítélete némileg egyoldalú. Véleménye szerint a Hangászegyesület »műelőadásai oly tökéletes német physiognomiát viseltek, hogy szinte fájt a magyar ember szíve. Nem is lehetett ez másként, mikor a hangszerzők és előadók nagyrészben németek voltak. Persze, hogy az egylet azzal menté magát, hogy nem talál klasszikus műveket a magyar hangköltészet egén s hogy azon egy-két eredeti zenemű, melyekkel bírunk, sokkal kevesebb hatást gyakorolhatott még egészben, hogysem nemzeti önalkotó erő kinyomásának tekinthetnénk. S ebben lehet, hogy igaza volt ; de abban meg nagyon fonákul cselekedett, hogy az egyes énekrészeket, úgymint a kardalokat német nyelven adatta elő, holott, ha akkor olasz, francia és német daljátékokat bírtunk fordításban a nagyközönségnek bemutatni, ezt egy áriával vagy kardalocskával is megtehettük volna. Ily csekély figyelmet honi hangászegylettől — ha már nemzeti szellemű hangművekre pályázatot csekélyebb pénzereje miatt (mint állítá) nem nyithatott — csakugyan meg lehetett volna várni. Hogy aztán évről-évre csak tengett, ezt idegen szellemének tulajdonítsa s ne a közönségnek, mely tőle ezen ferde iránya miatt elfordult. Kitévesztette célját : a nemzeti művészet fejlesztését. Mert hogy buzdította volna fel a szendergő honi tehetségeket utánzásra vagy eredeti alkotásra, oly zeneművek előadásával, melyekben sem nemzeti elem, sem honi érzelem nem volt? S hogy várhatott pillanatnyi múlékony hatásnál többet, oly közönségnél, mely hála a nemzet fölébredő géniuszának — mind erélyesebben visszautasítá magától ami idegen?« Az egyesületben »a magyar elemet jóformán csak Mátray Gábor, az énekiskola igazgatója s én, — írja tovább Frankenburg — mint egyleti titkár kép-