Tanulmányok Budapest Múltjából 3. (1934)

Horváth Henrik: A budai Szent György-relief 105-126

A BUDAI SZENT GYÖRGY-REI^IEF 121 romantikus ízű gesztusoknak a korszaka politikában, életben és művészetben egyaránt. Külső pátosz és drámai hangulat a főismérvei ennek az új életstílusnak, melynek kifejezésére keresve sem találhattak alkalmasabb tárgyat, mint a Szent György-jelenetet. Északon a gótikus hagyományok még egy végső, dekorative át- és átburjánzott megoldást érleltek a lübecki Bernt Notke óriási méretű főművében, a stockholmi Szent Miklós (Storkyrkan) templomban. Délen, elsősorban a habsburgi országokban és az azokkal szomszédos területeken, éppen az olasz művészettel való szervesebb kapcsolatok révén, már nem a rendkívüli méretekben keresik a monumentalitás kifejezését, A Szent György ábrázolások itt egyre sűrűbben lépnek fel, egyes esetekben félreérthetetlen utalással a török veszedelemre. Leggyakrabban Miksa császár környezetében bukkan fel, ki a maga részéről is szintén a fenyegető török támadásokra való tekintettel Szent György-rendet alapított. Ennek a gesztusnak a hangulatát nagyszerűen tükrözi vissza Leonhard Beck széles és patetikus fogalmazása a bécsi művészettörténeti múzeum olajfestményében, vagy Hans Burckmair és de Necker pompás fametszete.^^) Bz utóbbi mintaképül szolgált Hans Dürernek a krakkói székesegyház kincstárában levő olajfestményéhez.2') Még élesebben rajzolódik ki a korhangulat és a témakör szoros összefonódása a szobrászatban, kivált a kisplasztikában, ahol nem ritkán maguk a fejedelmek, így Miksa császár és V. Károly a szent lovag szerepében díszelegnek. Domborművűnk lovasalakja is a maga kissé színpadias elrendezésében és pompázó páncélzatában egészen határozottan hasonló fogalmazásokra emlékeztet, melyek elsősorban a délnémet vidékekről, főleg Augsburgból származnak, míg az olasz mintaképek egyenes átvétele a késői renaissance augsburgi művészetére, elsősorban Hans Daucherre, Stephan Rottalerre, felette jellemző. Az augsburgi fejlődéssel való szorosabb kapcsolatokra nem gondolhatunk, még pedig több okból. Először is az olasz renaissance megihletésének története Buda esetében jóval messzebbre nyúlik vissza, mint Augsburgban, úgyhogy a budai Szent György-jelenet feltétlenül a magyar hagyományok fejlődési vonalában fekszik. Azonkívül több részletében, így főleg a páncél és lószerszám visszaadásában, nem lényegtelen eltérésekre akadunk, nemcsak az augsburgi munkákkal szemben, hanem valamennyi említett északi megoldással szemben is. (Bécs, Krakkó, Stockholm stb.) A lószerszám a budai mesternél széles, renaissance ékítményekkel és figurális elemekkel díszített hevederekből, nyeregből és nyeregtakaróból áll, míg a többiek valamennyien nélkülözik ugyan az alakos részleteket, de a pompázó lófelszerelésben és természetesen a vértezet dekorációjában is oly tékozló gazdagságot fejtenek ki, mely hajlam maga is szintén inkább a gótikus érzésvilágból fakad. Ezt elősegíti az a tény is, hogy a nálunk alkalmazott, úgyszólván az egész lótestet befedő nyeregtartó (Schabracke) összehasonlíthatatlanul több felületet nyújtott. Közvetlen augsburgi formakapcsolatokra már azért sem lehet gondolni, mivel a budai dombormű készítője valamivel idősebb lehetett, mint az augsburgi plakettek és egyéb idevonatkozó kisplasztikák művészei. Közös vonásuk az augsburgi és a budai késő renaissancenak legfeljebb az olasz minták közvetlen megihletése és a korhangulat imponderabiliái. Az ilyen ábrázolások sorába tartozik végre Dürer híres metszete is, a »I^ovag, halál és ördög«, ahol a jelenet