Tanulmányok Budapest Múltjából 3. (1934)

Horváth Henrik: A budai Szent György-relief 105-126

118 DR. HORVÁTH HENRIK folyamatnak, mely elsősorban Felsőitáliában volt otthonos. A sárkányviadal témája a magyar művészet történetében nem idegen, sőt Kolozsvári Márton és György prágai bronzcsoportja révén a magyar műtörténeti kutatás egyik kardinális kérdése lett. Lázár Béla ezzel foglalkozó munkájában felette tanulságos tipológiai sorozatot állított fel,^") melyet később Balogh Jolán több újabb adattal és hosszabb ikonográfiái és módszertani fejtegetésekkel toldott meg.^^) Meglepő, hogy a vatikáni kódexkép tipológiai és képszerkesztési különállása nem tűnt fel a két szerzőnek, hangsúlyozott ikonográfiái szándékuk dacára. A két, körülbelül egyforma erőtömeg összecsapására beállított képhatás, a kompozíció kimondottan bilaterális jellege még nagyjában sem egyezik a másodhelyen említett kutató által felhozott pecséttel, ha ugyan kompozíció alatt nem akarunk mást érteni, mint képfelépítést, az egyes képelemek összeillesztését egy egységes hatás érdekében. A sárkány sem kigyóalakú, hanem egy saurusszerű négylábúból, krokodilhasból és denevérszárnyakból összeállított, különben meggyőző hatású fantáziaképződmény, a budai kőlapon szereplő szörnynek egyenes őse. A téma maga a középkorban, amikora régi lovas nemzet lelki derivátumai még nagyon erősek voltak, meglehetős kedveltségnek örvendett. Ennek a népszerűségnek nagyszerű bizonyítékai a jelenetnek nagyszámú illuminait, falra vagy fára festett, kőbe faragott vagy bronzba öntött fogalmazásai, melyek Lázár és Balogh fent hivatkozott munkáiban össze vannak gyűjtve és amelyek a magyar alkotó zsenialitásnak olyan megnyilatkozásában kulminálnak, aminő a prágai Szent György-szobor. A többi lovagi szentnek (Mihály arkangyal. Szent Márton) ikonográfiái sorozata hasonló tanulságokkal járna. Kultur- és egyetemes történeti szempontból sem érdektelen ezen ábrázolások kialakulási vonalának a megfigyelése. A Szent György-téma iránti élénkebb érdeklődés a lovagvilág hőskorába nyúlik vissza és állandóan a keresztes háborúk lelkesedéséből táplálkozott. Bbben a tekintetben a Kolozsvári testvérek csoportja nemcsak esztétikailag, hanem az európai szellemiség szempontjából is érdekes végpontot jelent. A 15. században azonban ez a szimbólum más értelmet kapott, a keleti sárkány a nyugati keresztény világ számára más veszedelmet jelentett, a török hatalmat. A magyar lovagtársadalom újból sorakozott, most nem egy Szent György rendben, mint Róbert Károly alatt 1326-ban, hanem — pars pro totó — a sárkány jelvény égisze alatt. A belső folytonosság aSzent György és a Sárkányrend között tehát bizonyos tekintetben a külsőségekben is fennállott. A jelképes küzdelem a 15. század második felében és a következő elején a művészi ábrázolásoknak egy újabb hullámhegyében is mutatkozik, mely lehetőleg még általánosabb mint a 14. századi és még az iparművészet legszélesebb rétegeiben is érezhető. A 15. században nagy virágzásnak indult szárnyasoltár-festészet köréből említjük a bártfai Szent András-oltár sárkányjelenetét, melynek mesterénél Genthon István ^^) joggal tételez fel olasz hatásokat. A páncél ugyan még erősen gotizáló, de a lószerszám a széles hevedereken alkalmazott díszítésekkel, sőt a mellső részére applikált medaillonjával már láthatóan a budai dombormű megfelelő részleteihez közeledik. Nagyon polgári Szent György áll itt előttünk, ki a neki kiszabott nehéz munkát komoly tárgyilagossággal végzi. A lándzsát