Bónis György: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után 1686-1708 (Budapest várostörténeti monográfiái 23. Budapest, 1962)

IV. fejezet. Büntetőjog

kozva kard általi halálra ítélte, s ezt az udvari kamara ugyanezen a jogalapon helybenhagyta.

70 Ezek az ítéletek a kornak a leányanyákkal szembeni rendkívüli kegyetlenségét mutatják,

71 míg a természetes apák közül egyetlenegy sem részesült számottevő büntetésben ! f) Mérgezés (Pr. Cr. 72. c.) Mindössze két budai eset maradt fenn. Egyik egy gyanúsított pincér ártatlanságát tanúsító bejegyzésre szorítkozik, a másik irat tanúvallomásokról számol be Heftner Joachim halálát illetően, de ezek ellentmondóak, így az ítéletre még következtetést sem lehet levonni.

72 g) Természet elleni fajtalanság, vérfertőzés, erőszakos nemi közösülés (Pr. Cr. 73-75. c.) Ezeket az ugyancsak ritkán előforduló cselekményeket egy szakaszban tárgyalom, mert kettő közülük mindjárt az első nevezetes jogesetben halmazatban jelentkezik. Reinold (Renolde) Ker. János milánói születésű, 40 éves, nős és családos polgárt, a Máriaképhez címzett budai fogadó tulajdonosát, a tanács 1689 vége felé őrizetbe vétette azzal az indokkal, hogy Merkl kovács mostohalányával, az alig 14 esztendős Katával fajtalanságot követett el. A gyanúsított az udvari kamarához és az igazgatósághoz fordult, tiltakozva a vád ellen. Tgaz, hogy a lány Belgrádban egy ideig szolgálatában állt, de a dobosokkal folytatott titkos paráználkodása és lopás miatt elbocsátotta. Erre az anya kitalálta, hogy viszonya volt vele, és hogy ő, holott jó férj és atya, a leányt „von vorne vnd hinten gebraucht"; ilyesmi igazán eszébe sem jutott. A kamara és az inspekció is Buda hatóságát bízták meg a processus inquisitorius lefolytatásával. A bírósági és „jóságos" kihallgatást a tanúk és a leány vallomása alapján „in puncto aduiterii, coactae libidinis et peccati contra naturalem usum", tehát három főbenjáró bűncselekmény gyanújával vezették le. Reinold előbb csak annyit ismert el, hogy a hajón közös kabát alatt aludtak, mert szűk volt a hely; később a tanács előtt beismert 3—4 közösülést, de kitartott amellett, hogy nem élt kényszerrel, és nem hátulról végezte; a szembesítés után végül bevallotta, hogy a leányt „auch von hinten her an gehörigen Orthe gebraucht hate". A tanács ítélete a Praxis Criminalisnak tűzhalállal, karddal, száműzéssel fenyegető szakaszaihoz képest enyhe volt, mert a fogadóst csak kiskorú leánnyal hátulról véghezvitt közösülésért (házasságtörésért és erőszakért nem!) büntette meg 100 dukátra azzal, hogy lefizetéséig őrizetben marad.

73 Igaz viszont, hogy a vád tár70 Ptjkv. 1702. aug. 22, 28, III. 91—97; KA Hofb. 1702. nov. no. 27; Ka Exp. 1702. nov. no. 30, Int. a. a. nr. 652; az ítélet kihirdetése Ptjkv. 1702. nov. 21, IH. 118. 71 Az osztrák jogban is 1706-ban újították meg a gyermekölés súlyos büntetését a Pr. Cr. 66. c. alapján, Suttinger i. m. additiones 58—61. 72 Btjkv. 1703. nov. 24, IH. 677, IV. 691; Acta iud. 1705. jan. 9. 73 Uo. 1690. jan. 31; KA Hofb. 3848. fase. 3—6. p.; KA Besch. Pr. I. vol. 108v— 109 fol.; KA Exp. 1690. jan. 8; Btjkv. Ia. 83—85, 95.