Erdei Gyöngyi - Nagy Balázs szerk.: Változatok a történelemre, Tanulmányok Székely György tiszteletére (Monumenta Historica Budapestinensia 14. kötet Budapest, 2004)
Modernitás: A 20. századi Magyarországról - GLATZ FERENC: A tudományból a politikába. Hóman Bálint koporsója előtt
múzeumigazgatói autón nyugatra, német területre menekül. Ugyanígy nem értjük, csak magyarázzuk belpolitikai kérdésekben való állásfoglalását. Két alapeszméjét már világosan látjuk: egyformán elfogadhatatlannak tartotta a nemzet számára mind a baloldali radikalizmust, mind a nemzeti radikalizmust. Mind a kommunistákat, mind a nyilasokat a nemzeti hagyományoktól idegen irányzatként kezelte. Amellett, hogy látta a szociális kérdés jelentőségét, mégsem tudta elképzelni a baloldali szocialista erővel, a szociáldemokráciával való együttműködést. (Szekfű már a világháború elején, Horthy pedig a világháború végén eljutott ehhez az állásponthoz.) Következetesen fellép a nemzeti radikalizmus ellen. A színvonaltalanság, a politikai anarchia képviselőjét látja azokban, akik átveszik a nemzettől idegen fasiszta eszméket. 1942-ben a Történelmi Társulat elnökeként nagy hatású beszédet tart a fajelmélet és azok hazai szálláscsinálói ellen. Mondván, az emberiség egységes faj, és azon belül biológiai alapon semmiféle megkülönböztetést nem lehet tenni. 1944-ben választókörzetében fellép a nemzeti radikális főispán ellen, sőt eléri annak leváltását is. (Istenem, milyen ribilliót idézett elő ennek a ténynek bizonyítása 1969-ben, amivel gyakorlatilag a népbírósági per egyik fő vádja - a nyilasokkal való együttműködés - semmisült meg!) 1942-ben, majd még inkább 1944-ben ismeri fel, milyen katasztrófát idézett elő a szélkifogás taktikájának másik alapja, a zsidótörvények elfogadása. A nemzet szégyenének nevezi, hogy a zsidókat sárga csillaggal különböztetik meg. Rendszeres kapcsolatba lép a budapesti izraelita hitközséggel, segíti a zsidómentéseket. Vajon gondolt-e arra, hogy a zsidótörvények készítették elő a talajt ahhoz, hogy az ország társadalma - és részben maga a zsidóság is - bénultan fogadja és szenvedje el a holokausztot, amit egyébként Hóman nem hitt el. A háború befejezéséig nem hitte el, hogy a németek e rémségekre képesek lesznek, még akkor is csak propagandafogásról beszélt, amikor a vele bizalmas viszonyban lévő zsidók eljuttatták hozzá a megsemmisítő táborokról szóló első beszámolókat. És mégis, mindezek után nemcsak nyugat felé veszi útját 1944 őszén, hanem részt vesz a nyilasok uralta maradék parlamentben, a Törvényhozók Nemzeti Szövetségében is! Nem értjük, és sokan mások sem értik. Tudjuk, hogy félt. Zsidó származású tanítványai, akiket mentett, s akikkel végig bizalmas viszonyban maradt, beszámoltak arról, hogy a háború után halálra fognak ítélni mindenkit, akinek része volt a szövetségesek elleni hadüzenetben. Eljuttatják hozzá a Vörös Hadsereg magyar nyelvű lapjából Andics Erzsébet cikkét, amelyben azt írja: Hóman személyében a konzervatív magyar értelmiséget fogják a vádlottak padjára ültetni. Jó, rendben van, mondjuk a vitában, a félelem nagy úr, még a halál előtt is nagy úr. De miért kellett részt vennie az általa megvetett nemzeti radikálisok uralomgyakorlásában? Mert, ha formálisan is, de részt vett benne. Kétlelkűség, alkalmatlanság a napi politika gyakorlására, döntésképtelenség! Lehet, hogy igaza van annak, aki azt mondja: ha nem marad egyedül - hiszen minden barátja elhagyta már -, vagy ha még erős, mint fiatalkorában volt, akkor itthon marad, és demonstrál a maga önvizsgáló kereszténysége mellett. A rab Búcsúzom a rabtól, aki hatvanéves korában, élete teljében el kellett, hogy búcsúzzon a világtól. Meglepve tapasztalhatta a népbírósági perben, hogy mennyi düh, szenvedély halmozódott fel ellene esetleg elkövetett vagy neki tulajdonított politikai hibáiért - amelyekről egyébként a perben oly nyíltan és őszintén beszélt. Meglepve láthatta, hogy a hála nem történelmi kategória, hisz érett férfikorának legjobb barátja, Szekfű Gyula azt írta a Népbíróságnak: nem jelenhet meg a tárgyaláson, mert hamarosan Moszkvába kell utaznia, s hogy Hóman Bálinttal 1932-től minden kapcsolata megszakadt. Pedig ő ugyanúgy emlékezhetett a hálálkodó Szekfű-levélre 1944 tavaszáról, mint én is, aki e levélre rábukkant, amelyben a régi barát azt írta, egy életre nem fogja elfelejteni jótettét. (Hóman ugyanis elintézte Szekfű zsidó származású feleségének mentesítését.) Nyilván enyhe vigaszt jelentett az, hogy az izraelita hitközség elnöke, Bacher Bodrog Pál megjelenik mentőtanúként, mondván: a vészkorszak beköszönte óta nem akar keresztény ember mellett tanúskodni,
