Erdei Gyöngyi - Nagy Balázs szerk.: Változatok a történelemre, Tanulmányok Székely György tiszteletére (Monumenta Historica Budapestinensia 14. kötet Budapest, 2004)
Európai középkor - Magyar középkor - DRASKÓCZY ISTVÁN: Az erdélyi sókamarák sorsa 1529-1535
A Nagy Lajos korabeli viszonyoknak felelt meg az az intézkedés is, hogy az erdélyi sókamarákat és a lippai kamarát az újdonsült vezetőre bízta a király. A lippai pénzverő kamara területén folyt keresztül a Maros, amelyen a szállítóhajók jártak, itt feküdt Lippa és Szeged. Az utóbbi helység már az Árpád-korban a hazai só elosztásának legfontosabb centruma lett. 25 Nem véletlen tehát, hogy a két funkciót az Anjou-korban oly gyakran egyesítették. A sókamara-ispáni és a harmincadispáni funkció egyesítését az magyarázza, hogy a király meg akarta akadályozni a külföldi termékek behozatalát. 26 A máramarosi bányák a 14. század legelején tűntek fel, tehát az előző század végén kezdődött a kitermelés. A bányászat fokozatosan fejlődött ki. Egy 1355-ből származó határjárásban olvashatunk a sóbányákhoz (Aknasugatag) vezető útról. Midőn 1389-ben bejárták Drág máramarosi birtokait, említettek egy utat, amely az Avasról a felső sóbányára vezetett. A következő esztendőben Iza határjárásában találkozunk a Huzth aknára vezető közúttal. A 15. század elején már több régi bánya akadt a vidéken. 27 Nagy Lajos az itteni bányáknak a jövedelméből évi 300 (100?) aranyforintot utaltatott ki a budaszentlőrinci pálos kolostornak. Az erről szóló oklevél ma már nem található. A 16. század eleji pálos tradíció csupán annyit tudott, hogy Lajos király a máramarosi sójövedelemből az évi nagykáptalan tartására bizonyos összeget adatott a budaszentlőrinci egyháznak. A kutatás az időpontot az 1363 előtti időszakra teszi. 28 A megye román monográfusa, Radu Popa szerint az itteni sókamarát a 14. század végén Zsigmond hozta létre, ugyanis 1392-ben a huszti uradalmat Bélteki Balknak és Drágnak adományozta. Ekkor vált szükségessé az, hogy a királyi sóbányákat leválasszák a vártartománytól. A máramarosi sókamaráról először épp az 1397. évi oklevél tett említést. 29 A kamarát azután sem csatolták vissza az uradalomhoz, amikor Husztot és tartozékait a Drágfiaktól a 15. század elején viszszavette a király. A várnagyi, illetve a sókamaraispáni tisztség egyesítésére 1435-ben került sor, s ettől kezdve ezt a két funkciót általában ugyanaz a személy töltötte be. 30 Verébit címe hagyományosan az erdélyi sókamarákhoz kötötte ugyan, ám az 1397. évi okmány intézkedései alapján megállapítható, az ország egészének a sóbevételeit felügyelte. Ebben az esetben a címzés, amely a 14. századi gyakorlatnak felelt meg, nem sejteti, hogy a tisztségviselő országos hatáskörrel rendelkezett. Utóda, Ozorai Pipo már országosan a királyi sókamarák ispánjának a címét viselte (comes camararum solium regalium). Ozorai 1426-ban bePaulinyi Oszkár. A sóregále kialakulása Magyarországon. Századok, (1924) 634. skk.; Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I-IV. Bp., 1963-1998.1. 901. skk. Hóman Bálint: A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. Bp., 1921. (reprint: 2003.) 237-240., 289-290.; Hermann: Finanzadministration, i. m. 87-88.; Anjoukori okmánytár. I—VII. Szerk. Nagy Imre, Tasnádi Nagy Gyula stb. Bp., 1878-1920. VI. 353.; Tomislav Raukar: Zadarska Trgovina solju u 14 i 15 stoljecu. In: Radovi Filozofskog fakulteta. Odsjek za povijest 7-8. 1969-1970. 25. Dalmáciában a sóügyekkel foglalkozó tisztségviselő és a harmincadispán szintén gyakran ugyanaz a személy volt. Györffy: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza, i. m. IV. 114., 120.; Hóman: A magyar királyság pénzügyei, i. m. 238.; Bélay Vilmos: Máramaros megye társadalma és nemzetiségei. A megye betelepülésétől a 18. század végéig. Bp., 1943. 24., 29. (az itteni városok 1329. évi kiváltságlevele nem szólt a bányászatról); Máramarosi diplomák a 14. és a 15. századból. Kiadta apsai Mihályi János. Máramarossziget, 1900. 36., 92., 101., 134., 171-172. Az utóbbi helyen (1411) „veteres foveas seu salifodinas vulgo Soakna vocatas" fordulatot találjuk. A „fovea" szónak a használata a korábbi viszonylag kezdetleges bányászatra utal. A. Eggerer: Fragmen panis corvi protoeremitici. Wien, 1663. 133.; Georgius Gyöngyössy: Vitae fratrum eremitarum ordinis sancti Pauli primi eremitae. Ed. F. L. Hervay. Bp., 1988. 68., 220. (Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum. Series Nova Tom. 9.); Wenzel Gusztáv: Kritikai fejtegetések Máramaros történetéhez. Magyar Académiai Értesítő, 1857. 344., 395.; Bence Zoltán - Szekér György: A budaszentlőrinci pálos kolostor. Bp., 1993. 9. (Monumenta historica Budapestinensia 8.) A 15. századból származó híradás szerint a huszti, a szigeti és a técsői plébánosok a kamaraispán familiárisai és a sóvágók lelki üdvéért mondott miséért kősót, posztót, heti 12 dénárt kapnak. Ezt a szokást Nagy Lajos neje, Erzsébet királyné oklevélben erősítette meg. (Bélay: Máramaros megye, i. m. 29.) Radu Popa: Tara Maramuresului ín veacul al 14-lea. Bucuresti, 1970. 130-132.; Bélay: Máramaros megye, i. m. 26.; Engel Pál: Magyarország világi archontológiája, i. m. I. 331.; ZSO I. 2587., 2999., 4754. sz. Dl. 64123, 64168, 14159, DF. 249892.; Engel Pál: Magyarország világi archontológiája, i. m. I. 153-154., 331.
