Erdei Gyöngyi - Nagy Balázs szerk.: Változatok a történelemre, Tanulmányok Székely György tiszteletére (Monumenta Historica Budapestinensia 14. kötet Budapest, 2004)

Európai középkor - Magyar középkor - SÁGHY MARIANNE: A lerinumi Paradicsom: szerzetesség az 5. századi Provence-ban

tása időben korábbi, Cassianus és az Institutiones nagyban befolyásolta a lerinumi szerzetesközösség szabályainak kialakítását.

22 Cassianus ismerte Honoratust: a Beszélgetések második sorozatát 427-ben Honoratusnak és Eucheriusnak ajánlotta, és a nagy szerzetesközpontokat bemutató műben Lerinumról is megemlékezett. Az értelmiségi Cassianusszal ellentétben az arisztokrata Honoratus nem mint elmélkedő,

23 hanem mint szervező vált a provence-i szerzetesség meghatározó alakjává. Honoratus, az önkéntes száműzött „Isten kaszárnyáját" (castra Dei) alapítja meg a szigeten. Életrajzírója, Hilarius átváltozások (metamorphoses) soráról tudósít: a „változás" a szentbeszéd kulcsfogalma. A barátságtalan szigeten Honoratus „angyalokhoz méltó" tevékenységet fejt ki.

24 Megtérése után a második nagy változás életében az, hogy felveszi a papi szentségeket. Szokatlan döntés volt ez egy világtól elvonult, szemlélődő életet élő szerzetes részéről. A szerzetesek nem akartak papok lenni, sőt menekültek ettől a tehertől, mert ez meggátolta őket abban, hogy teljesen szabadon átadják magukat Istennek; Honoratus is el akarta kerülni a felszentelést. De püspökök maguk keresték fel - nem ő kereste a tisztséget, hanem az őt -, és végül is elfogadta a papi hivatalt. A püspökök azonban nem úgy kezelték, mint egyszerű papot, nem is, mint velük egyenrangú kollégát, hanem mint feljebbvalójukat: „Egy püspök sem merte egyenlőnek tartani magát ezzel a pappal."

25 Honorants kiemelkedő egyénisége mindenki előtt nyilvánvaló volt. Ezután templomot és kolostort építtetett „Isten választottjainak", a sós tenger közepén édesvizet fakasztott a sziklából. Az emberek rohantak hozzá, ő pedig mindenkit úgy fogadott, mint Krisztus: „Honoratust kereste fel, aki Krisztus után sóvárgott; és valóban Krisztussal találkozott az, aki Honoratust felkereste."

26 ALerinumra sereglő emberek azonban nem voltak mind angyalok. 410 után a római világ tele volt menekültekkel, akik nem a világ, hanem a barbár támadók elől kerestek menedéket. A szerzetesi pálya iránt egyszeriben azok is elhivatottságot kezdtek érezni, akiknek minden okuk megvolt rá, hogy egy időre maguk mögött tudják a társadalmat: rablók, gyilkosok, útonálló zsiványok is szívesen álltak „Isten seregébe".

27 Honoratus ezeket „a vadállatokat szelíd galambokká változtatta. A durva lelkeket Krisztus édességével öntözgette, azok pedig, akiknek romlottsága korábban saját maguk büntetésére szolgált, jámborságuk révén később mindenki előtt kedvesek lettek: amint megízlelték a jó kellemes ízét, mindinkább meggyűlölték korábbi énjüket."

28 Lerinum szigetén éppen a fordítottja történt a látogatókkal, mint Odüsszeusz társaival Kirké szigetén: „Bámulatra méltó, csodálatos változás: nem az emberek változtak vadállattá Kirké italától, hanem a vadállatok emberré Krisztus igéjétől, és ezt az édes poharat Honoratus szolgáltatta ki nekik. Melyik bűnt nem irtotta volna ki lángoló lelkesedése? Melyik kő nem változott volna Ábrahám fiává ebben a hatalmas műhelyben, ahol a szellem csiszolása közben erősödött az erény?"

29 Honoratus szeretetet és félelmet keltett „fiaiban", akiket úgy irányított, akár egy jó atya. A szerzetesek legfőbb kötelessége az engedelmesség volt. Honoratus egyenként foglalkozott mindegyikükkel, mindenkinek ismerte erényeit és hibáit, erősségeit és gyengéit. Mindenkinek „testreszabottan" osztotta ki feladatát, azaz egyéni alkat, hajlam és rátermettség szerint írta elő, kinek mennyit kell dolgoznia vagy imádkoznia, és ezzel elérte, hogy mindenki könnyűnek érezze Krisztus igáját. Krisztus gyengédségével akarta kiirtani a rossz hajlamokat a rábízott lelkekből. Maga ápolta a betegeket, szívélyes volt az idegenekkel, nagylelkű a zarándokokkal szemben. 22 F. Prinz: Frühes Mönchtum in Frankreich. Wien, Oldenbourg, 1965; S. Pricoco: L'isola dei santi. Il cenobio di Lerino e le origini del monachesimo gallico. Roma, Edizioni dell'Ateneo & Bizzarri, 1978. 21 Honoratus írásai nem maradtak fenn. 24 Sermo Sancti Hilarii de uita Sancti Honorati, 16, 1. 25 Uo. 16,2. 26 Uo. 17,2. 27 Clément d'Alexandrie: Protreptique I. 4, 3. (Sources chrétiennes 2) Paris, Cerf, 1976. 56-57. 28 Sermo Sancti Hilarii de uita Sancti Honorati, 17, 4.