Budapest Régiségei 41. (2007)
TANULMÁNYOK - KONDOROSSY Szabolcs: Cseréppipák a budai Felső Vízivárosból
visel. A selmeci klasszikus típussal megegyezően kialakított kagylós csészéjén hengeres fej ül. A B 217 jól iszapolt, félfényes nyakon az alsó varratvonal mentén plasztikus dísz kezdete látszik (8. kép). ÖSSZEFOGLALÁS A budai Felső Vízivárosból az utóbbi másfél évtized ásatásain előkerült 217 cseréppipa révén a mértékadó város szerepének felfedésére nyílt lehetőség. A 126 török kori példány országos viszonylatban is jelentős szám, noha ennek javarészét a mindenütt előforduló török tömegpipák adják, melyek részletes elemzésére került sor, s azon belül későinek tűnő típusok elkülönítésére. A ritkább típusok meglétének, elterjedésének képe is pontosabbá vált. Ezek közül egyesek eredeti gyártási helyének Buda mutatkozik, míg mások itteni alárendelt szerepe más hazai, esetleg külhoni gyártási központok létére utal. Földrajzilag közelségének megfelelően legnagyobb hasonlóság az esztergomi anyaggal mutatkozik. A magyar tömegpipák török kontextusban való előfordulása és törökös tükörképe (B 101) arra utal, hogy ezek már 1686 előtt elterjedt formák lehettek a királyi Magyarország területén. Sajátos, hogy két ízben is előfordul különböző pipákon azonos műhely bélyegző, mivel e jegyek még igen ritkának számítanak a török korban. Az egyik stilizált arab betűs műhelybélyegző, s két eltérő, igényes budai példánya felveti itteni műhelyük létezését, ám nem zárja ki, hogy nagyobb szabású távolsági kereskedelem árui voltak. A második latin betűs, ligatúrába fogott monogram, melynek két elütő pipáját formai jegyeik és az egyiknek lelőkörülménye alapján török időkben s leginkább Budán működő keresztény pipakészítő termékének véljük. Egy további arab írásos műhelyjegy immár másodszor kerül elő, ugyanazon egyszerű, helyinek tekinthető típuson. Jelentkeztek további, azonos műhelyből (B 108 és B 109, B 14 és B 15), sőt, azonos modellből származó török példányok (B 122 és B 123, B 186 és B 185), melyek budai készítését feltételezzük. Egyes török pipák esetében viszont egész távoli származás sejthető (B 7). Törött fejen új, közelítőleg egyenes vonal kialakítására, - amire csak a masszívabb csésze vállvonala nyújtott lehetőséget -, azaz másodlagos felhasználásra csak tetszetősebb csészéknél került sor (B 19, B 20), ami nem zárja ki, hogy az első tulajdonos alakította elfogadható esztétikai állapotúvá törött jószágát. A közpipáknál ezt az átalakítást a csésze csekély mélysége (kb. 1 cm) miatt sem volt érdemes megtenni. A nyakvég lecsiszolása 18. századi példánynál figyelhető meg (B 191), akárcsak a nyakavesztett fejen új szárnyílás kialakítása a füstcsatornából (B 165), rámutatva e kor takarékos életmódjára. A török objektumok, rétegek nagyon ritkán datálhatok pénzzel, pontosabb keltezésre inkább egy-egy historikusán ismert esemény (átépítés, leégés) észlelhetősége teremt alkalmat. Települések, várak uralomváltásának felhasználása a leletek keltezésében fölvetődött, de ma már világosan látszik, hogy török pipák (és egyéb tárgyak) előfordulnak a királyi Magyarország meg sosem hódolt végváraiban vagy váltott uralom esetén olyan időszakban, mikor a hely nem volt török kézen, jelezve, hogy egy település török általi bevételének dátuma nem feltétlenül post quem, sem visszavétele ante quem az onnan előkerülő török leletekre. A datálási nehézségeket látva különösen nagy jelentőséget kell tulajdonítani az olyan erődítéseknek vagy lakóhelyeknek, melyek a hódoltság jól körülhatárolt korszakában léteztek, s melyeket új alapításuk és/vagy teljes pusztulásuk és elhagyásuk avat egészükben egyetlen zárt kronológiai objektummá. A török pipák szempontjából (is) a 17. század során záruló ilyen leletegyüttesek közreadása perdöntő lehetne. A 18. századi anyag teljes közreadása alapján az egyes tömegáru típusok egymáshoz való viszonyának és fejlődésének pontosabb képe rajzolódik ki, melyben nyugat-európai (hollandi) jellegű pipák hatása mutatkozik, elsősorban felületi díszítésben és apróbb formai elemekben. Az egyedi típusok a török időknél sokkal inkább háttérbe szorulnak, s az új, immár gyári formagazdagság a 19. században következik el. Elsősorban a selmeci pipák dominálnak ekkor Budán, de megjelenik mellettük podrecsi, osztrák és új, eddig ismeretlen nevű gyártók egy-egy példánya, s előfordulnak műhelyjegy nélküli példányok is. Az ismét divatba jövő a törökös pipaformák és vonások ekkor már nyugat felől érkeznek, melyek azonban elkülönítő új jegyekkel is rendelkeznek. Ezek legfőbbike a kettős füstcsatorna, mely töredékeken is jól felismerhető. 72 Ásatási anyagaik átengedéséért köszönetet mondok Végh Andrásnak (Ganz u. 8., Ganz u. 12-14., Medve u. 9-13., Fazekas u. 22., Gyorskocsi u. 26.), Benda Juditnak (Medve u. 25-29., Kapás u. 21-25., Kapás u. 6-12.) és Földesi Szilviának (Ganz u. 8.). A Medve u. 3. és Gyorskocsi u. 22. H. Gyürki Katalin, a Csalogány u. 7. és Csalogány u. 26. Garády Sándor ásatási területe volt. A fapipa rajza (B 198) A. M. műve.
