Budapest Régiségei 37. (2003)

Magyar Károly: Hollné Gyürky Katalin – Kata néni (1925-2002) 7-8

BUDAPEST RÉGISÉGEI XXXVII. 2003. HOLLNÉ GYÜRKY KATALIN - KATA NÉNI 1925-2002 Alig négy éve még, hogy a Budapest Régiségei 32-dik, 1998. évi kötetében - a kiadás csúszása miatt „némi késedelemmel" - köszönthettem a 70-ik évét betöltő Kata nénit, és kívánhattam neki további hosszú életet és eredményes munkát. Sajnos végül egyik kívánság sem teljesült, s ehelyett most már nekrológ írása jut osztályrészemül. Szakmai folyóirat lévén, itt most illene hosszú szakmai méltatásba bocsátkoznom, kiemelve Kata néninek elsősorban műemlékeket érintő kutatásait a veszprémi Szent György kápolnától a pannonhalmi monostoron át az életút szempontjából csúcsot jelentő budai domonkos kolostorig, vagy a kánai apátságig. Ezt azonban mégsem teszem, mert fontosabbnak érzem elmondani róla, amit számomra „szak-emberileg" - külön leírva, de nem elválaszthatóan - jelentett. Fiatal régészként a Budapesti Történeti Múzeumba kerülve különösen jó érzés volt, hogy az idősebb régész generáció milyen szerető gondoskodással fogadott, minden szakmai féltékenység nélkül. Valamennyiüktől nagyon sokat tanulhattam, de a legtöbbet éppen Kata nénitől. Ez annak ellenére így van, hogy közös munkát - sajnos - soha nem végeztünk. Már az egyetemi tanulmányok során „kötelezőként" olvasott, megnyerőén tisztán, logikusan megírt művei felkeltették érdeklődésemet személye iránt. (Érdekes és jellemző, hogy ekkortájt még egy „kívülálló", egy jónevű őskoros kolléga is úgy beszélt róla, mint akinek feltétlenül érdemes famulusává szegődni! Erre - sajnos - nem került sor.) Később, megismerve számos beszélgetés alapján, módomban állt látni és megérteni, hogyan dolgozik. Az igen apró részletek sem kerülték el a figyelmét, de az apró részletekből is képes volt kerek egészet, s azon túl a nagyobb összefüggések felé mutatót létrehozni. Kedves emlékeim közé tartozik, amint kávézás közben, vagy „csak úgy" lelkesülten magyarázta a térdén kiterített milliméter papírokból a domonkos kolostor vagy a kánai monostor rétegtani összefüggéseit. Jó volt vele azután egy forró napon bejárni Kánát és környékét, amikor velünk, jóval fiatalabbakkal lépést tartva kereste a középkori faluhelyet. Máskor csillogó szemmel mutatott egy-egy üvegcserepet, elmagyarázva jellegzetességeit, hogyan nézhetett ki eredetileg, és hol, mikor készítették. A töredékeket a szó szoros értelemben egésszé tudta varázsolni - rajzban. Ebben tehetsége mellett képzőművészeti tanulmányai is segítették. Diplomáját régészetből és művészettörténetből szerezte, de azt csak kevesen tudják, hogy eredetileg római koros volt. Kutatási irányának módosítása - bizton állíthatjuk - nagy szerencséjére vált a magyar középkoros régészetnek! Szerette a szakmáját, s nagyon szerette tudását, felismeréseit megosztani másokkal. Egy fiatal pályatársa egyszer azt mondta, a vele töltött alig két hetes közös munka alatt többet tanult, mint korábban két év alatt... A szakma, a kollégák pedig szerették őt. (Bár ez sajnos „tárgyiasult formában" már nem jutott kifejezésre. Kicsit személyes kudarcként is megélem, hogy többszöri szóbeli javaslat ellenére sem kapott semmilyen hivatalos régészeti elismerést. Nem mintha ő ezt valaha is hiányolta volna...) Elvezet volt hallgatni okfejtéseit, különösen mivel a tárgyszerű szakmaiságát mindig áthatotta az emberi derű. A derű és az optimizmus, életének embert próbáló - másokat gyakran megkeserítő - eseménye, a kitelepítés és a kényszermunka ellenére sem hagyták el. Ez a derű akkor is átjárta, mikor nem sokkal halála előtt, utoljára találkozhattunk vele. Mivel korábban megromlott látását is sikerült részben orvosolni, igen bizakodva nyilatkozott a jövőbeni lehetőségekről, a kollégák által kért segítségek teljesítéséről. Sajnos, a Sors másként döntött. Pedig, pedig - s itt csak ismételni tudom a máshol már leírtakat - nagyon sokat szerettünk volna, és nagyon sokat tudtunk volna még tanulni Tőle. Isten Vele, Kata néni! MAGYAR KÁROLY 7