Budapest Régiségei 33. (1999)
A SZENT ZSIGMOND TEMPLOM ÉS A ZSIGMOND KOR BUDAI SZOBRÁSZATA : KONFERENCIA A BUDAPESTI TÖRTÉNETI MÚZEUMBAN, 1996 - Marosi Ernő: A budavári Zsigmond-kori szobrok kérdései huszonkét év (és a Szent Zsigmond templom feltárásai) után 93-101
Zsigmond párizsi látogatása idején a legközvetlenebb modernséget képviselték, s ebben az értelemben jelentős, ha azt mondja: „némelyik budai figura szabad szobrászi felfogásában még felül is múlja a párizsi szobrászatnak ezt az 1390-es- 1400-as fokát." Ennek a hosszúra nyúlt irodalmi beszámolónak a végén talán már könnyebben belátható, hogy milyen környezetbe csöppentek vissza a budai Szent Zsigmond templom maradványai és szobrai, s velük együtt kutatóik is, akik remélhetőleg felvállalják majd az ezekkel kapcsolatos művészettörténeti kérdéseket is, amelyek néha bizony még az ásatásnál, konzerválásnál, rekonstrukciónál is kevésbé hálás, viszont soha le nem zárható feladatot jelentenek. Ezért végezetül csak a velük kapcsolatos és a véleményem szerint a fenti problematikával kapcsolatos legfontosabb teendőkre és kutatási irányokra utalnék röviden. 1. Mivel a Szent Zsigmond templom szobrain egyértelműen a Zsigmond-kori műhely mindkét, bár leegyszerűsítve, de általánosan számontartott nagy stiláris komponense felismerhető, ez a műhely egységét, közös munkáját bizonyítja, s feltehetőleg viszonylag rövid együttműködését is. Ugyancsak fontos, hogy a templomból előkerüli töredékek is igazolják: a „Parieri torzfejekként" megismert építészeti faragvány típus ugyanennek a körnek a formakészletéhez tartozik. A viszonylag kis számú anyagban is látszanak olyan kvalitáskülönbségek, amelyek az eddig ismert anyagban is jelzik a másodlagos szerepet játszó mesterek részvételét. Itt elsősorban a Vir dolorum arcának mintázásában érzékelhető az ismert elevenségformula szkematizálódása. 2. A kvaliláskülönbségek persze elsősorban a helyi kutatót érdeklik, ugyanúgy, mint a műhely belső viszonyaira, munkamódszereire vonatkozó következtetések többsége is. A legmodernebb stílusjelenségek jelenlétének figyelembevétele azonban nem ilyen részletkérdés, hanem a helyes datálás elemi követelménye. Magam ilyen, az 1419 utáni, lényegében a húszas évekre való datálás szempontjából feltétlenül jelentősnek tartom azt a feltevést, hogy a Stibor-síremlékek mestere azonos a szoborlelethez tartozó kubikus típusú fejek szobrászával. Ugyancsak fontosnak tartom, hogy a Schwarz által „próféta-mesternek" nevezett és Beauneveu-követőnek tartott mester tanultságát és korát tekintve párhuzamos jelenség a fiatal Hans Multscherrel. Az ő sandizelli Fájdalmas Szentháromság-csoportja számos típusbeli rokonságot mutat budai szobrainkkal, s Ulrike Heinrichs-Schreiber értelmében sem lehet véletlen, hogy Szakállas Lajos ingolsladti herceg éppen benne találta meg azt a tervezőt, aki megfelelhetett a VI. Károly idején kialakult kényes, mondhatnám, egyszerre „ornamentalizáló" és „elidegenült" ízlésének. 3. A budai szobrászat modernségének képéhez, aminek értelmében nem a lágy stílus 1400 körüli virágkorához, hanem késői fázisához sorolandó, jelentős adalékok az itt talált terrakottaszobrászati és más, kis méretű, finom, lágyan mintázott töredékek. Főként ez utóbbiak minden bizonnyal túlvezetnek a lágy stílus körén, s ezért stíluseredelük meghatározásához - különösen a kompozíciós formulák, drapériastílus támaszát nélkülözve - nagy szerencsére van szükség. UTÓLAGOS MEGJEGYZÉSEK 1999 NOVEMBERÉBEN Különös, de szimptomatikus, hogy egy hároméves, majdnem negyed századra visszapillantó áttekintést még változatlan formában sem lehet sajtó alá bocsátani kísérő megjegyzések nélkül. Ez világosan mutatja, hogy a munka mind a régészeti-múzeumi feladatokat, mind a normális viszonyok között ezeket követő feldolgozási tekintve - lezáratlan, s eredményei még sokfélék lehetnek. 1999. első napjaiban kaptam hírt 4 ' 1 arról a múzeumi „leletről", amelynek révén, a Szent Zsigmond templom közelében in situ talált töredékekhez hasonlóan, immár egy második esetben, a palota területén is középkori rendeltetési helyének közelében igazolható egy jelentős szobor felállítása. Az 1974-es lelethez tartozó, élénk színét sokáig megőrző s a festés utáni átfaragás nyomait is magán viselő női szobortöredék imára összetett, helyükre, a karcsonkokra törésfelülettel közvetlenül illeszkedő kezei kerültek elő egy raktár felszámolása során. A kéztöredék leltári száma: 50.458, 1949. decemberi lelőhelye a közvetlenül a palotakápolna déli falán kívül lévő VIII. gödör. Jelentősége kettős: ikonográfiái tekintetben nagyon valószínűvé teszi, hogy a vörös tunikás, kék köpenyes női szentfigura Szűz Máriát ábrázolta, bánkódó alakként. A szobor így a legegyszerűbb és leggyakoribb formában egy háromalakos Keresztrefeszítés-csoport része lehetett, de tartozhatott többalakos együtteshez (pl. Szentsírhoz is). Ezzel egy, a palotakápolnához illő tematika is valószínűsíti, hogy a kéztöredék az eredeti rendeltetési helyről származik. Másrészt ismét egy (bizonyosan befejezett és felállított) szobor elválasztható a félig kész szobrok valószínűsíthető legfontosabb rendeltetési helyétől, a Zsigmond-palotától. Van a leletnek más tanulsága is: szerencsésen lezár egy már-már komikus lokalizációs vitát, amely az ötvenes évek ásatásainak emblematikussá vált leletéhez, a szép női konzolfejhez fűződött. Amilyen hányatott volt ennek a budai udvari szobrászat kvalitásait elsőként sejtető műnek a stíluskritikai és datálási sorsa, időközben olyan zaklatottá vált lokalizálásának kérdése is. Gerevich László 1966-os publikációja a nyugati belső udvarban lévő pince 16. század végi betöltésének leletei között említi, 47 viszont tárgyunk szempontjából igen fontos, hogy magának a palotakápolnának a falában regisztrálja egy, minden bizonnyal a Zsigmond-kori együtteshez tartozó, koronás női fej különös lelőhelyét: „Mint érdekességet lehet megjegyezni, hogy a szentély északi szegletében lefutó bordák mellett tátongó lyukba erősen sérült, homokkőből készült női szobor fejét helyezte el egy kegyeletes kéz." 48 A konzolfejet Gerevich a palotakápolnához kötötte, amelyet a Nagy Lajos-kori János mester művének tartott. 41 ' Nagy Emese ugyancsak a nyugati, ún. „gyilokjárós" udvart jelölte meg a leányfej lelőhelyeként, de bordatípusa alapján a közeli épületeket tételezve fel eredeti rendeltetési helyeként." 1 Legutóbb Holl Imre, a megtaláló hitelesítette a női fejes konzol Gerevich László által is közölt lelőhelyét, ugyanakkor - a Nagy Emese által is idézett egyéb építészeti maradványok kapcsán kimutatva, hogy ezek a keleti oldal feltárásaiból is ismeretesek. 51 A lelet lokalizálásával kap98
