Budapest Régiségei 33. (1999)
A SZENT ZSIGMOND TEMPLOM ÉS A ZSIGMOND KOR BUDAI SZOBRÁSZATA : KONFERENCIA A BUDAPESTI TÖRTÉNETI MÚZEUMBAN, 1996 - Marosi Ernő: A budavári Zsigmond-kori szobrok kérdései huszonkét év (és a Szent Zsigmond templom feltárásai) után 93-101
MAROSI ERNŐ A BUDAVÁRI ZSIGMOND-KORI SZOBROK KÉRDÉSEI HUSZONKÉT ÉV (ÉS A SZENT ZSIGMOND TEMPLOM FELTÁRÁSAI) UTÁN A budai Várhegy Zsigmond-kori szoborlelete köztudomásúlag huszonkét évvel ezelőtt, Zolnay László kitartó, értetlenséggel, „tervszerűen" vandál pusztítással és munkahelyi gáncsoskodással egyaránt dacoló munkája nyomán kerültek felszínre 1974 kora tavaszán. Azóta a lelet híressé vált, darabjai művészettörténeti kézikönyvekben szerepelnek. Jellemző, hogy épp a közelmúltban, az amszterdami nemzetközi művészettörténeti kongresszuson elhangzott referátumában egy német kutató, Nicolas Bock az általa tárgyalt, a nápolyi S. Lorenzo Maggiore-templomban lévő Ludovico Aldomoresco-síremlék stiláris helyzetének megvilágítására a legalkalmasabbnak a budai együttes egyik darabját találta. A budai lelet abba a sorba illeszkedik, amely a châlons-sur-marne-i Notre-Dame-en-Vaux kerengőszobrainak megtalálásával kezdődött, 1972-ben a párizsi Notre-Dame szobrainak, majd 1987-ben a berni Münsterplattform alá eltemetett szobroknak a felfedezésével folytatódott. 1994-ben Bécsben joggal írhatták ezekről a leletekről, hogy „A szenzációs leleteknek ez a sorozata nemcsak régészeti gazdagodás, hanem a hagyományos művészettörténet-írást nélkülözhetetlenül fontos hangsúlyokkal oly mélyrehatóan forradalmasítja, hogy egyes tisztázottnak vélt fejezetrészek immár döntő újraírás előtt állnak." 1 Arthur Saligernek ehhez az értékeléséhez nyugodtan hozzáfűzhetjük, hogy ha már így állnak a dolgok a hagyományos művészettörténet-írással, amit újra kell írni, azt persze szenzáció nélkül is kellene. Megállapítható, hogy az ölünkbe hullott lelet révén hazai középkorkutatásunk számára rövid ideig kulcsszerep kínálkozott, s nem nagyon éltünk vele. Jóllehet már 1974-ben kértük nemzetközi művészettörténeti és restaurátori kollokvium összehívását e tárgyban, még magyarul is ez az első alkalom ebben a házban, amikor a Zsigmond-kori budai szobrászat kérdéseiről esik szó. 2 Most már némi malíciával elmondható, hogy a Zsigmond-kori szoborlelet sorsa a Rubik-kockáéra emlékeztet, s annak körülbelül pontos időbeli párhuzama. Ettől - s az egykor Horváth Miklós igazgató által a leletre kimondott hírzárlattól - eltekintve a szoborlelet irodalma igen gazdag, s évről évre gyarapodik. Először ezt a bibliográfiát kísérelem meg áttekinteni. Vallomással kell kezdenem: annak idején a Zolnay László által felkért művészettörténész tanácsadóként magamnak is részem volt a hosszú évekig kísértő - és mint majd látni fogjuk, ma sem teljesen eltűnt - „Anjou-kori" minősítésben. Erre óvatlanul, az első, még megtiszlítatlan és restaurálatlan töredékek láttán, egy sajtóértekezleten, olyan formában került sor, hogy a szobrok legkorábban 1380 táján, tehát még Nagy Lajos életében, legkésőbb pedig 1420-30 között készülhettek. 3 Az első esetben bámulatosan progresszív fiatal művész művei, de még a második is elfér akár ugyanannak a generációnak az életében - mondjuk 20 év körüli, illetve 60 év körüli életkort számítva. Nem szükséges külön magyaráznom, miért került a hangsúly a lelkesedés páratlan hangulatában az első datálási lehetőségre, amely akkor Budának valamennyi szomszéd nép produkciójával szemben meghatározó, úttörő szerepet ígért (s utóbb Michael Viktor Schwarz ezt a következtetést logikusan le is vonta). Meg kell azonban említenem, hogy a késői datálás fokozatosan kialakuló meggyőződésének bizonyítása számára a korábbi keletkezés feltevése igen erős súrlódási együtthatóként működött. Az első évek publikációit érthetően az osztályozás és a datálási kritériumok keresése határozta meg. Ezekről a legjellemzőbben az első, ideiglenes kis könyvpublikáció, Zolnay és Szakái Ernő 1976-os könyvecskéje tanúskodik/ Ez idő legpraktikusabb felosztási és rekonstrukciós megoldásának a méretükben s - első pillantásra - stílusukban is különböző két csoport, világi, portréigényű szobrok és szentek sorozatának szétválasztása kínálkozott. 5 Sajnos ezt a felosztást valósította meg a szobrok erőltetett 1976os kiállítása is, amelynek alapelve katonásan egyszerű volt: „szentek a kápolnába, lovagok a lovagterembe".' 1 A kiállítás körülményei nemcsak a szoborlelet állapotában idéztek elő visszafordíthatatlan károkat, hanem tanulmányozásukat, fényképezésüket is eredményesen akadályozták. Ugyanebben a szellemben 1978-ban, az akkori kölni Kunsthalle-beli Die Parler und der Schöne Stil kiállításon a szoborlelet csak a katalógus szövegében és néhány képpel szerepelt, 7 holott nagy várakozás előzte meg, s az időközben már sok Budapestre látogató szakember előtt ismertté vált darabok a kiállítás nemzetközi recenziós visszhangjában is fontos szerepet kaptak. 1 * Meg kell mondanunk, hogy a BTM 1978-ban még KGST-szolidaritástól motivált kiállításpolitikája utóbb is fényesen működött. Néhány szobortöredék 1990-es grazi kiállításától 9 eltekintve nagyobb számban a művészettörténeti szempontból majdnem teljesen érdektelen 199l-es braunschweigi kiállításon szerepeltek,'"viszont 1994-ben, az Österreichische Galerie Großlobmingi-mester kiállításáról a múzeum éppen a jelentős nemzetközi konferencia idején vonta vissza az oda kölcsönzött darabokat. Az első idők formális kritériumkeresése, osztályozási kísérletei, a belső összefüggésekre irányuló, a restaurálás, kiegészítés szempontjai által is motivált figyelem mellett egyre hangsúlyosabb szerepet kaptak a szobrok művészettörténeti helyére vonatkozó kérdések. Zolnay László számos etűdben közölte - egymásnak sokszor ellentmondó megfigyeléseit, és különös kedvteléssel foglalkozott a 93
