Budapest Régiségei 30. (1993)

NÉPVÁNDORLÁSKOR = VÖLKERWANDERUNGSZEIT - Nagy Margit: Óbuda a népvándorlás korában 353-395

tanulmányozva az „óbudai" fibulák díszítésének részleteit, a kezdetleges pont-vonalkombinációk alkalmazásában azonban felfedezhetjük a nemesfémből készült lemezfibulák igényes díszítéseinek utánzatát. A két nagyobb fibula szélein vésett rovátkolás fut végig; ez a dísz az ékkőberakásos fibulák szélének rovátkolt drótkeretezésére emlékeztet. (TV. tábla, 1 a-2) A középső fibula kengyelének két végénél zeg-zug mintás vésés (TV. tábla, 2), a másik két fibulánál ugyanitt a hátoldal felől bekalapált félgömbsorok láthatók (TV. tábla, 1 a-b, 3). A legkisebb fibulát zeg-zug vonaldíszes vésés és a plasztikus félgömbsorok kombinációja borítja (TV. tábla, 3). A kengyel tövénél bevésett vonaldísz minden bizonnyal a nagy méretű ezüst lemezfibulák aranyozott rátétlemezes, ékkőberakásos díszítését utánozza, ugyanígy a kerek foglalatú ékkőberakásokat is a lemez préselésével helyettesítették. Díszítésük alapján az "óbudai" fibulákat az ckkőberakásos-lemezrátétes díszű, nagy méretű lemezfibulákkal egyidejűeknek tarthatjuk (5. század középső harmada), sőt formailag talán még korábbi előzményekkel is kapcsolatba hozhatók. A két nagyobb fibula kissé ívelt lemezű fejlapja a marosszentannai nyugati gót temető 4. század végi ékszereire és még inkább a Kaukázus északnyugati vidékéről a 4/5. század fordulójára keltezett sírleletek lemezfibuláira emlékeztet. Lehetséges, hogy az „óbudai" fibulák tulajdonosai a hunokkal együtt érkezett keleti népcsoportok valamelyikéhez tartozhattak. A hun uralom rövid időszakát Óbudán hiteles régészeti lelet ezideig nem jelzi. Közvetlenül a hun megszállókkal kapcsolatba hozható leletanyag eddig nem került elő. A hun birodalom gyors felbomlása után (453-455) az egykori római város a germán népek átmeneti uralma alá került. A gepidák által vezetett hunellenes szövetségben a szvébek, a herulok, a rúgiak, a szkírek és a szarmaták vettek részt. 455-ben a pannóniai Nedao folyónál legyőzték a hunok seregeit, az egykori hun területeket pedig felosztották maguk között. Markianosz császár a Dunántúlt a keleti gótoknak engedte át. A hunok elleni felkelésben valószínűleg semleges keleti gótok szállásterületeik elhagyására kényszerültek, mivel Alduna-vidéki területeiket a visszaözönlő hunok elfoglalták. 456-tól a keleti gótok, mint a keletrómai császár szövetségesei, megszállták Pannoniát, de főként az értékesebb délkeleti részen telepedtek meg. Az egykori római tartomány maradék lakossága azonban mindössze másfél évtizedig tudta élelmezni a földműveléstől vonakodó gótokat, akik nemcsak az antik városok és falvak lakóit, hanem a határvidéken élő kisebb germán népeket is fosztogatták. Rövidesen új szövetségek alakultak ki a keleti gótok ellen, előbb a szkírek, majd a szvébek vezetésével. A gót hagyomány szerint a Bolia folyónál lezajlott csatában a keleti gótok legyőzték a szövetségeseket, két év múlva mégis a tartomány elhagyására kényszerültek.

26 Aquincum környékéről a keleti gót időszakra utaló leleteket egyelőre nem ismerünk. Az 5. század közepére és utolsó harmadára keltezhető germán jellegű leleteket inkább a Dunántúl északi részét elfoglaló dunai szvébek hagyatékának tarthatjuk. A szvébek a Dunakanyartól északra fekvő, korábbi szállásterületeikről, valószínűleg már a keleti gótok pannóniai uralma alatt, beszivárogtak a Dunántúl északi részére. Kisebb csoportjaik a római városok közelében, sőt, római épületekben is megtelepedtek. A szvébeknek, akik már évszázadokkal korábban is a római provincia szomszédségában éltek (quadok), a római környezetben való megtelepedés nem lehetett szokatlan, és feltehető, hogy kapcsolatuk a helyi lakossággal nem volt ellenséges. A szvéb időszakban készült nemesfém ékszerek díszítése mindenesetre közvetlenül a későrómai ötvösség díszítő eljárásaira vezethető vissza. Valószínűleg nem minden alap nélküli a feltevés, hogy a későrómai művészetből kibontakozó koraközépkori germán művészet kialakulásában a Duna vidéki szvéb ötvösmesterek fontos szerepet játszottak. A Dunántúl szvéb korszakának egyik legjelentősebb emléke az aquincumi katonaváros amphitheatrumának déli főbejáratánál, az egyik kő burkolatlap alá rejtett kincslelet. (4-6. kép; V-VT. tábla) A két aranyozott szélű ezüst ivócsészéből, két aranyozott ezüstfibulából és a nagy méretű ezüstgyöngyökből álló kincslelet tulajdonosa minden bizonnyal egy ellenséges támadáskor rejthette el értékes tárgyait a római épületek legkiemelkedőbb pontján; később azonban nem volt módjában megkeresni. A kincslelet elrejtésének időpontja felettébb vitatható, mivel az erősen kopott, hiányos tárgyak jóval az elrejtés előtt készülhettek. Az egyik fibula díszgombjai hiányoztak, ezek pótlása nélkül a szép ékszer aligha lett volna viselhető. A hiányos fibula láblemezének hátoldalára, egy korábban bekarcolt dőlt kereszt fölé, az egyik tulajdonos kétsoros rúnafeliratot karcolt be: a rúna ABC első betűit, az ún. „futhark"-sort, melynek az ékszereken bajelhárító hatást tulajdonítottak; a fibula ófelnémet nevét és valószínűleg a tulajdonos nevét. (5. kép, 1 c) A felirat jellege felveti a lehetőséget, hogy a fibulapár egyik tulajdonosa a szvébekkel szomszédos herul népből származott. A szvéb szállásterületen elrejtett kincs ezek szerint nagy valószínűséggel akkor kerülhetett földbe, amikor a nyugati germán langobardok, a herulok legyőzése után, benyomultak Pannónia északi részére és leigázták a szvébeket is, tehát valamikor a 6. század első harmadában. Az amphitheatrumi kincslelet legkorábban készült darabjai az ezüst lemezből kalapált félgömb alakú csészék, melyeket a gepida királyság 4. század végi - 5. század eleji szilágysomlyói kincsleletének aranyedényeihez hasonlíthatunk. Az aquincumi csészék szerényebb kivitelűek; az aranyozás nyomait csak a széleken és a félgömb belsejében kirajzolt körön fedezhetjük fel (6. kép, VT. tábla, l-l a, 5-5 a). A dúsan aranyozott hétgombos fibulapár formai és díszítésbeli párhuzamai 356