Budapest Régiségei 29. (1992)

Kubinyi András: Kumorovitz L. Bernát emlékezete (1900. október 5. Ötösbánya-1992. február 22. Budapest) 5-7

Sokan a címből nem jöttek rá, hogy ezekben a „pecséthasználati" tanulmányokban tömény hivataltörténet rejtőzik, pl. a specialis praesentia bíróság, a titkos kancellária, vagy a kápolnaispánság története. Megvilágította az authentikus pecsét fogalmát (1936), felismerte és megmagyarázta az audientia és praesentia meglétét, illetve jelentőségét (1941), és megjelentette a későbbi pecséttan majdani első fejezetét: a magyar szfragisztika múltját (1938). Mivel a pecsét heraldikai problémákat is felvet, több tanulmányában tisztázta a magyar címer kettőskeresztjének és hármashalmának múltját. Pecséttani munkáinak mintegy összefoglalását jelentette 1944-ben megjelent (és a háborús események folytán csak kevés példányban ránk maradt) monográfiája a középkori magyar pecséthasználat történetéről. Az évszám szinte szimbolikus jelentőségű. Pecséthasználati munkásságát akkor zárta le, amikor közbeszólt a történelem, és más körülmények jöttek. Szóbeli közléséből tudjuk, hogy a továbbiakban a pecsét művészettörténeti és heraldikai vonatkozásait akarta feldolgozni. E célból saját kezűleg elkészítette Magyarország legnagyobb gipsz-pecsétmásolat gyűjteményét, ami azonban a háborús események következtében jegyzetei nagy részével elpusztult. Ha valaki Kumorovitz művei bibliográfiáját olvassa, az a benyomása, hogy a szerző főhivatású tudós, hiszen gyakorlatilag évente jelentek meg terjedelmes, hihetetlen gazdag forrásanyagot tartalmazó, és általában ma is alapvető tanulmányai, melyek a mai akadémiai intézetekben dolgozó kutatóknak is becsületére válnának. Legfeljebb az keltene gyanút, hogy több tanulmány a Jászóvári Premontrei Kanonokrend gödöllői Szent Norbert gimnáziumának évkönyveiben jelent meg. Kumorovitz ugyanis mindezt a tudományos teljesítményt egy vidéki, de Pesthez közel eső gimnázium tanáraként érte el, erősen leterhelve iskolai és egyházi, papi feladatokkal. (Ezt ugyan bizonyára nem tekintette terhelésnek, hiszen a papságot, a szerzetességet tekintette elsődleges hivatásának.) Rendi elöljárói csak annyi segítséget nyújtottak neki, hogy egy idő után heti egy kutatónapot engedélyeztek számára, amit a levéltárban és az egyetemen tölthetett el, továbbá nem akadályozták meg bécsi és római tanulmányútját. Jelentős támogatást nyújtott neki mestere, Szentpétery Imre, aki tanársegédként foglalkoztatta, majd pedig habilitálta, így megkapta az egyetemi magántanár címet, aminek következményeként rendfőnöke kinevezte a gödöllői gimnázium igazgatójának (1939). Ez természetesen még több elfoglaltsággal járt, ami azonban nem mutatkozott meg tudományos teljesítményében. így érthető, hogy később nehezen tudta elfogadni főhivatású tudományos kutatóktól a minimális tudományos teljesítményt. A gimnázium általa szerkesztett évkönyveit magas színvonalú tudományos orgánummá alakította. A gödöllői igazgató egyre nagyobb tudományos tekintélyt ért el, úgyhogy rendfőnöke úgy vélte, hogy meg kell könnnyítenie munkáját. 1943-ban ezért áthelyezte rendje budapesti teológiai főiskolájára professzornak, így a fővárosba költözhetett és szabadon kutathatott. A második világháborús említett veszteségei ellenére egyelőre úgy látszott, hogy 1945 után pályája töretlenül emelkedik. 1945-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta, az új akadémikus pedig megkapta az egyetemi rendkívüli tanári címet is. E sorok írója 1947-ben lett Kumorovitz professzor tanítványa. A gimnáziumi tanárról tehát nincs saját emléke, az egyetemi tanárról annál több. Született tanár volt, aki tanítványait (és környezetét is!) nem csupán tudóssá, hanem emberré is nevelte. A nevelés nem szájbarágós módszerű volt nála, hanem észrevétlen, anekdoták, történetek nemegyszer tréfás előadásával alakította a másik egyéniségét. Bizonyára hozzájárult sikeres nevelési eredményeihez szerzetespapi hivatása, talán nem véletlen, hogy a vele sokban hasonló pályát megfutó Rajeczky Benjámin professzor ciszterci szerzetes volt, és kettejük nevelési módszere között is sok volt a hasonlóság. Kumorovitz és tanítványai kapcsolatára e

gy -gyakran emlegetett, és sok adattal bizonyított- tétele a jellemző: „ Ha a Kálvin téren megszólít egy tanítványom, és sietnem kell, mert operajegyem van, akkor sem hagyhatom ott addig, míg meg nem magyaráztam neki, amit kérdezett." Ebben az időben - talán azért, mert pecsétgyűjteménye elpusztult - újabb problémák érdekelték. Ez is kapcsolódott valahogy a kiindulóponthoz, főként az authentikus pecséthez: a magyar magánjogú írásbeliség kialakulása érdekelte. Ez lett akadémiai székfoglalója, amely a Századok 1948-as évfolyamában jelent volna meg, de ezt a fordulat éve után a politikai hatalom már nem engedte. Átdolgozott változata németül 1960-ban, magyarul 1963ban, eredeti formájában pedig már a korszakváltás után jelent meg. Ekkor ismerte fel a Kálmán-kori cartula sigillata-t (1946). Közben pedig folytatta a magyar címer és nemzeti színek múltjára vonatkozó kutatásait. A politika azonban sokkal durvábban avatkozott be sorsába. 1949-ben bekövetkezett az Akadémia átszervezése, Kumorovitzot és sok más kiváló tudóst kizárták onnan. A Teremtő megadta azonban neki, hogy megérje 1989-ben tagsága visszaállítását, 1990-ben pedig rendes taggá választását. 1950-ben sor került a szerzetesrendek feloszlatására, és a rendtagok internálására. Ez utóbbit azzal kerülte el, hogy épp vidéken végzett egyházi funkciót, és amikor másnap visszatért a Horánszky utcai rendházba, egy ott állomásozó jólelkű rendőr elzavarta. így egy ideig bujkálnia kellett. Egy időre az egyetemről is eltávolították, később azonban Lederer Emma professzornő lehetőséget adott további tanításra, majd újra megkapta az egyetemi tanári címet. Éveken keresztül tudományos bérmunkából élt meg. Az ötvenes évek elején alakult „munkaközösségek" lehetőséget nyújtottak állástalan tudósoknak minimális bérért a szakmájukkal való foglalkozást. Kumorovitz a XIV. századi parasztság történetét kutató munkaközösség tagja lett, és a veszprémi káptalan és püspökség XIV. századi okleveleit kellett regesztáznia. A munkaközösség vezetője, Székely György aztán elintézte, hogy ezeket a regesztákat az Akadémiai Kiadó könyvalakban is megjelentesse (Veszprémi regeszták, 1953). Ez nemcsak igen alapos és pontos forráskiadvány, hanem a szokásosnál sokkal részletesebb, igen jól használható mutatóval is rendelkezik. Bár Kumorovitz habilitált tudós és akadémikus volt már, az új, szovjet rendszerű tudományos fokozatok bevezetésekor nem tartották arra alkalmasnak. 1956-ban azután 6