Budapest Régiségei 28. (1991)

SZEMLE - Szonntagh Jenő: Újabb adatok az aquincumi orgona légnyomásszabályozó szerkezetéhez 283-293

Az aquincumi orgona problémái Az aquincumi orgona — felfedezése óta — számos sajnálatos körülménynek lett az áldozata. Az eredetileg körülbelül 400 darabos leletből (1. kép 1) — ez valószínűleg nem foglal magába mindent, ami az orgonából megmaradt — a legutolsó számlálásnál csupán 298 volt megtalálható . Pedig valószínű, hogy jónéhány darab, ami Nagy Lajos ásatása idején még összetartozott, ma külön darabokra törve található, és ilyeténképpen került az új leltári felsorolásba. Ez viszont azt jelenti, hogy a valójában meglévő és eredetileg feltárt darabok száma jóval kevesebb 298-nál. Mint az alábbi felsorolásnál látni fogjuk, ez több „sajnálatos körülmény" következménye. Persze, pontos számadatok közlése annál is nehezebb, mivel annak meghatározása, hogy mi alkot egy darabot, nagyon viszonylagos. Egy másik probléma, hogy az évek során igen sok alkatrész irreverzibilis változáson ment keresztül, különösen az ötvenes évek végén elkövetett „rekonstrukció" idején ' . Bár az alkatrészeknek a hatvanas években történt igen szakszerű helyreállítása és tartósítása sokat javított a helyzeten, Williams szerint „az alkatrészek ma már nem szolgáltatnak felvilágosító értelmezést" . Walcker-Mayer is hasonló véleményen van, amikor Nagy eredeti méréseire támaszkodik . Súlyos problémák azonban már az ásatáskor is felmerültek. Az alábbiakban megkíséreljük nagyjából időrendben azokat a sajnálatos befolyásoló körülményeket felsorolni, amelyek az orgonalelet alkatrészeinek kiértékelésével kapcsolatban problémát jelenthetnek: a) „Az orgona nem rendszeres ásatás eredménye" . Az ásatás vezetője, Nagy Lajos szerint „kissé sietnünk kellett" és „közben földbeomlás is történt, 28 mely egy-két sípot megint elpusztított" , „a rugók közül több a kiszedésnél eltörött" . Nyugodt menetű ásatás valószínűleg kevesebb kárt okozott volna. b) Részben a sietségnek tudható be, hogy ásatás közben tudomásunk szerint olyan szelvényezés, sztratigráfiai leírás, rajz, fénykép nem készült, ami a talált alkatrészek egymáshoz tartozandóságának megállapításában segítségül szolgálhatna. Persze, Nagy Lajos idejében a mai értelemben vett sztratigráfia még nem volt elterjedt és a manapság természetes, komputer szolgáltatta adatmegőrzési lehetőségek még igen távol voltak a jövőben. c) Minden jel arra mutat, hogy a szakértőket (orgonaépítőket, muzikológusokat és egy mérnököt) csak akkor hívták segítségül, amikor az orgona alkatrészeit már kiásták. A szakértők tehát nem ismerték közvetlen tapasztalatból a részek össze- illetve hovatartozását. d) A kérdés felmerül, hogy (talán a sietség miatt is) mennyire volt alapos az ásatás. Előfordulhatott, hogy bizonyos fújtatóhoz és légszabályzóhoz tartozó (főleg fa) darabokat vagy nem hoztak napvilágra, vagy nem tudták az orgonával kapcsolatba hozni. Hol vannak például a mennyezet faszerkezetének részei, a padlózat és egyéb strukturális — és talán még az orgonához is tartozó — több elégett fatárgy? Egy másik elgondolkoztató probléma az, hogy egy 2-3 méter magasból lezuhanó bonyolult szerkezetnek, mint az aquincumi orgona, az alkatrészei messze elszóródhattak. A fentebb már említett bronzedényszájat „körülbelül 1/2 m távolságra" találták meg, és, mint láthattuk, határozottan nem az orgonához tartozónak minősítették. Vajon mi történt a többivel? e) A második világháború alatt az addig tárolóban őrzött alkatrészeket „biztosabb" helyre költöztették. Valószínűleg ekkor történt a már többször említett bronzedényszájnak és számos egyéb alkatrésznek az eltűnése. Igen fontos volna a költöztetés részleteinek felderítése és felkutatása. f) A már szintén említett Rafael-féle „rekonstruk30 ció" , — amelynek keretében a „restaurátor" szabadon illesztette, ragasztotta és változtatta az alkatrészeket — volt talán a legsajnálatosabb megkárosítása ennek a világon egyedülálló leletnek. Mint említettük, e sikertelen próbálkozás után, Kába Melinda vezetésével, az alkatrészeket — amennyire ez egyáltalán lehetséges volt — rekonstruálták, konzerválták, lefényképezték, lerajzolták, leírták és leltározták. Nagy Lajosnak az akkori időkhöz képest igen korszerű és kiváló adattárt nyújtó könyvén kívül csak Kába Melinda sokkal modernebb és komplettebb műve képviseli az aquincumi orgona mai adattárát . Érdemes lenne ezt az értékes monográfiát — egy kibővített (és inkább angol nyelvű) változatban — újra kiadni. Az orgona légnyomásszabályzó szerkezete Az aquincumi orgonáról eddig körülbelül 65 munka jelent meg . Ezeknek majdnem fele foglalkozik a légnyomásszabályzó és fújtató kérdésével, bár nagy részük nem ismeri fel a két szerkezet közötti különbséget. A vélemények eltérőek arra nézve, hogy az aquincumi orgona vízszabályozásos (hidraulikus) vagy mechanikus légszabályzású (pneumatikus) volt. Az orgonáról írt művek szerzőinek legnagyobb része filológiai, történelmi vagy archeológiai alapon, illetve közvetett érvek alapján kísérelte meg álláspontját bebizonyítani. Az első kutató, Walcker-Meyer, aki feltételezte, hogy a már említett bronzedényszáj (1. kép 2) esetleg az orgona alkatrésze lehetett, könyvében Nagy Lajos 28. ábráját közli a következő felirattal: „Fém gyűrű, amely a levegőellátó berendezéshez tartozhatott . Első publikációnk után egy második jelent meg, amely tudományos érveket és kísérleteket hozott fel ezen nézet bizonyítására. Ebben ismertettük, hogy az aquincumi tárlóban annak idején kiállított (1. kép 1) és Nagy Lajos által „bronzedényszáj"-nak nevezett gyűrűalakú alkatrészben (1. kép 2) egy légszabályzó pnigeusz alsó részét véltük felfedezni . Ugyanis Arrhenius törvénye értelmében felemelt hőmérsékleten felgyorsított korróziós kísérleteket végrehajtva sikerült annak a valószínűségét bebizonyítani, hogy a római korban vízzel részben ellepett pnigeusz az ásatások alkalmával egy gyűrű alakú test formájá284