Budapest Régiségei 22. (1971)
TANULMÁNYOK - Feuerné Tóth Rózsa: A margitszigeti domonkos kolostor 245-269
pította, 13 hogy a szigeti domonkos kolostor ásatásainál talált összes in situ és földből előkerült XIII. századi nyíláskeret és bordaprofiljai (3. kép.), sőt még egy kőfaragójele is analógiára talál a budavári főtemplomban. A budavári domonkos kolostortemplom ásatásaiból profilált és faragott építészeti kőanyag eddig kis számban került elő, így az ilyen jellegű összehasonlítás kevéssé lehetséges, de ennek híján is meggyőző a kapcsolat szempontjából az, hogy a vári és a szigeti domonkos kolostortermplom alaprajza nemcsak formában, hanem méretben is azonos. A szoros formai összefüggések megnyugtató magyarázatát csak az adja meg, ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a XIII. század második felének budai és margitszigeti munkálatait egy központi, cisztercita iskolázottságú építőműhely végezte. A kőprofilozás jellegzetesen cisztercita iskolára valló vonásait Lux Géza fedezte fel először, majd a problémakört részleteiben Csemegi József 14 vizsgálta meg és bontotta ki. Az Ő megállapítása szerint a Nagyboldogasszony templom első építési periódusának (1250—1260) építkezéseit egy tisnovi tanultságú, az ausztriai cisztercita építészetet (Klosterneuburg, Heiligenkreuz) is ismerő kőfaragó-csoport végezte. Az újabb margitszigeti kutatások is azt bizonyították, hogy ügy az apácatemplom XIII. századi, egyenes zárású szentélyalaprajza, mint a kolostorépület helyiség-elrendezésének logikája csak cisztercita analógiák segítségével válik világossá. Azonban azt is meg kell állapítani, hogy az egyszerű, szerény építésű XIII. századi szigeti kolostor és a gazdag, túldíszített morvaországi, tisnovi apácakolostor XIII. századi állapota között igen nagy a különbség, analógiát a kettő között csak a Nagyboldogasszony templommal kapcsolatos profilanalógiák közvetítik. Kérdés, ha mind a Nagyboldogasszony templomban, mind a margitszigeti apácakolostorban ugyanazok a tisnovi tanultságú mesterek dolgoztak, akkor miért nem szorosabb a kapcsolat a két apácakolostor között. Ennek magyarázatát abban látom, hogy míg az alapelrendezésre cisztercita építészeti példát követtek, addig a díszítésben, boltozásban a domonkos rend szabályait követték. Az 1220-ban és 1228-ban leszögezett domonkos építési szabályok 15 ugyanis egyedül a templomszentély és a sekrestye boltozását engedélyezik, sőt még a templom és a kolostorhelyiségek maximális magasságát is megszabják (templom: 9,30 m, konventépület földszintje: 3,60). Mivel ennek a szabálynak a szigeti XIII. századi klastrom teljes egészében megfelel, feltehető, hogy a cisztercita tanultságú mesterek a domonkos szabályzat miatt redukálták díszítőkedvüket. Minden jel arra mutat, hogy a két domonkos kolostor és a Nagyboldogasszony templom építkezésére egy nagy építőműhely irányítása alatt nagyjából egyidőben, az 1240-es évek második felében került sor. Csemegi egy boltozati bordaanalógia alapján feltételezi, hogy azok a kőfaragók, akik a szigeti kolostorban az 1250-es évek elején dolgoztak, az 1260-as években a Mátyás templomban munkálkodtak. 16 Szerintem mindkét helyen, mindvégig ugyanazok a kőfaragók dolgoztak, csupán arról van szó, hogy a kisebb méretű szigeti kolostortemplomban a boltozási munkákra korábban került sor, mint a jóval nagyobb méretű és díszesebb kivitelű Nagyboldogasszony templomban. A szigeti kolostor második nagyobb építési szakaszában ez a paralelizmus már inkább csak a vári domonkos kolostortemplommal kapcsolatban fedezhető fel. Itt arra gondolok, hogy az egyenes záródású szentély kibővítése a nyolcszög öt oldalával záródó alapformával mindkét helyen a XIV. század végén történhetett meg. Az apácakolostor harmadik nagy építési korszakában a XV— XVI. század fordulóján a legnagyobb munkát a hajó nyugati végében levő apácakórus átépítése jelenti, valamint a szentély és a kápolna átboltozása, ill. boltozása. Az általános építési és művészettörténeti problémák és eredmények ismeretetése után a továbbiakban a kolostortemplom legújabb ásatási és kutatási eredményeinek ismertetésére térnék át. KOLOSTORTEMPLOM SZENTÉLY A kolostortemplom szentélyét 1838-ban teljes egészében feltárták, így az itt lefolytatott újabb ásatások kizárólag hitelesítő ásatás jelleggel bírtak. A szentélyt (a XIII., és a XV. századi szentélybővítést) egy kelet-nyugati irányú és három keresztirányú kutatóárokkal hálóztuk be, ezeket a szükség szerint több helyütt bővítettük. A kutatóárkokban bebizonyosodott, hogy az 1838-as feltárások átlgosan 1,20—1,50 m mélységig forgatták meg a földet. A szentélykutatások kettős eredményt hoztak. Egyrészről felszínre hozták a XIII. századi szentélyzárás alapfalait és az újkori László kápolna 17 építésekor elbontott XV. századi sokszögű szentélyzáródás néhány megmaradt részletét, másrészt a XIII. századi szentélyen belüli, 1838-ban kibontott és kiürített sírok megmaradt padlószint alatti kő- és téglafalait (1. kép). 246
