Budapest Régiségei 22. (1971)

TANULMÁNYOK - Nagy Tibor: Kőfaragás és szobrászat Aquincumban 103-160

NAGY TIBOR KŐFARAGÁS ÉS SZOBRÁSZAT AQUINCUMBAN Merészségnek tűnhet, hogy a teljes emlékanyag korszerű publikációját megelőzően az aquincumi kőfaragás és szobrászat összefoglaló áttekintésére vállalkozunk. Tesszük ezt egyrészt abból a meggondolásból, hogy az aquincumi domborművek és szobrok anyagának Espérendieu munkájához hasonló kiadása a közeli jövőben nem várható,* másrészt az ide vonatkozó kőemlékekkel való évtizedes foglalkozás megérlelt néhány olyan gondolatot, melyet a további kutatás szempontjából időszerűnek látszik már most írásban körvonalazni. Annál is inkább, minthogy az utóbbi években az anyagtól távolabb álló szakemberek részéről is több értékes észrevétel, hozzászólás hangzott el főként műhelykérdésekben, melyek az Aquincum-kutatás részéről állásfoglalást kívánnak meg. A terjedelem kötöttsége és egyébirányú elfoglaltságunk sem engedte meg, hogy minden kérdést részleteiben is kifejtsünk. Örömmel vettük, ahol az eddigi irodalom ez alól felmentett. Munkánkban igyekeztünk élesebben szétválasztani a kőfaragás szempontjából fontosabb központok, a táborok és a táborok körüli telepek, valamint a polgárváros műhelyeinek körét, ugyanakkor felkutatni a különféle műhelyek összefüggéseinek lehetőségeit. E kérdések ma még távolról sem zárhatók le. Ennek ellenére időszerűnek tartjuk, 25 évvel a legutóbbi összefoglalás után, a problémák állását a legújabb kutatások világánál áttekinteni s egyúttal újabb, történelmi szempontú szintézis lehetőségeit felvázolni. Ennek keretében csupán érinthettük a helyi kőfaragásban megnyilvánuló „provinciális" tendenciákat, melyeknek részletezőbb kidolgozására a műhelykérdések, valamint a szomszédos területekkel fennállott kapcsolatok tisztázása után kerülhet sor. Az irodalmi apparátusban a legszükségesebbnek ítélt adatokra szorítkoztunk. Ugyancsak takarékosan kellett bánnunk a képanyaggal, amely többnyire csak illusztratív jellegű lehetett. ELŐZMÉNYEK A helyi eraviszkusz műveltség központjai az időszámításunk kezdete körüli évtizedekben ismerték a kőfaragás mesterségét, szerszámkészletét. Erről egyelőre azonban csak azok a helyi mészkőből faragott kétrészes malomkövek tanúskodnak, amelyeket a Tiberius idejében felhagyott gellérthegyi telep lakóházaiban találtak. Kőből faragott domborművek, szobrok, egyszóval a kőfaragóművesség művészi igényű emlékanyaga viszont eddig hiányzik a budai és a pesti oldal kelta telepeinek hagyatékában. Ennek kapcsán gondolhatnánk arra, hogy a helyi kőfaragás csupán az egyszerű használati tárgyak előállítására szorítkozott, míg a szobrászat a fa anyagot használta. Lucanus a galliai kelták fatörzsekből kinagyolt, formátlan istenszobrairól tesz említést.

1 Nemrég a Saint-Germain-Sources-Seine melletti Sequana-szentélyben 190 darab fogadalmi faszobrocskát találtak

2

, melyek kora nem megy túl az i. sz. I. sz. középső évtizedein. Férfi-és női szobrocskák mellett a gyógyulásért felajánlott láb- és karrészek és egyéb ex vöto-tárgyak kerültek elő nagyobb számban. Nagyon valószínű, hogy fából faragott kultuszszobrok, valamint fogadalmi szobrocskák a Duna vidéki keltáknál sem hiányoztak. Néhány dunántúli kelta telep azonban a kőszobrászat emlékeit is fenntartotta. Szentendréről mészkőből faragott medvefejű ülő állatszobrot tartunk számon,

3 amely a részletek gondos faragása ellenére sem provinciális műhelymunka. A foglalás előtti időben készült és a Rhône völgyi Noves-ből ismert szörnyállat

4

, az ún. Tarasque családjába tartozik. Nem kétséges, hogy a medveszobor bennszülött szentélyben állott. Még érdekesebb a Badacsony melletti Lábd községben őrzött kettős fej,

5 amely a „Ianus"-fejjel koronázott négyhasábos holzgerlingeni kőpillér

6 példájára egészíthető ki. A szárazföldi keltaság hitvilágában is kimutatható kő és kőpillér kultuszának ilyen hermaszerű megfogal103