Budapest Régiségei 20. (1963)

ANYAGKÖZLÉSEK - Holl Imre: Középkori cserépedények a budai Várpalotából 335-394

Az alábbi feldolgozásban a palota leletanyagából a hazai műhelyekben készült konyhai és asztali edényeket, valamint asztali díszedényeket mutatjuk be a XIII. századtól 1500-ig. Nem törekedtünk a teljes kerámia-leletanyag felsorakoztatására, inkább az egyes korszakok jellemző anyagának áttekintését és fejlődését igyekeztünk összefoglalni. — Ennél a szempontnál természetesen a legnagyobb mértékben a pénzekkel datált leletegyüttesekből és rétegekből levonható következtetésekre támaszkodtunk, mivel a kutatás — jelenlegi helyzetében — elsősorban a kormeghatározás kérdéséhez vár újabb felhasználható anyagot. Miután Gerevich László készülő monográfiájában a lelőhelyek és leletegyüttesek szerinti csoportosítás megtalálható, bizonyító anyagként az ott közölt táblákra és leírásokra hivatkozunk és csupán időrendi összeállítások révén tekintjük át az előforduló fő kerámiatípusokat.

1 Az illusztrációs anyagban lehetőleg bemutatjuk a kerámiatípusok főbb variációit is, hogy az egyes típusok jellegzetes vonásai jobban szembetűnjenek. Az egyes századok edónyanyagának csoportosításánál tekintetbe vettük a cserép színét, mint amely — az eltérő nyersanyagokra utalva — a korabeli műhelyek elválasztásának is egyik kiindulópontja lehet. A felhasznált agyag különbözősége nagyon gyakran együtt jár a készítési technika különbségeivel, s ilyen esetben különböző fejlődési fokon álló műhelyekre is következtethetünk. Az egyes századok kerámiaanyagának bemutatását minden esetben az egyező korú, ausztriai műhelyekből importált háztartási edények típusainak bemutatásával zárjuk. Korábbi feldolgozásunk elsősorban a külföldi eredet, továbbá a műhelyjegyek meghatározását tekintette céljának,

2 és az addig ismert leletek országos elterjedését akarta megvilágítani, ezért csak a legáltalánosabb típusokat mutatta be. XIII. SZAZAI) FEHÉR KERÁMIA A magyarországi kerámiaanyagban a XII. század végén lép fel egy új, fehérre vagy sárgásfehérre égő agyagfajta használata, amelyet a XIII. században főleg a Kárpát-medence középső és északi vidékein a fazekasműhelyek egy része használni kezd.

3 Tetszetős világos színe miatt, amely az edények tisztán tartását is kedvezően befolyásolja, falusi és városi lakosság egyaránt előnyben részesítette; és úgy látszik, csak néhány olyan vidéken nem terjedt el, ahol megfelelő agyaglelőhelyek nem voltak és amelyek az ilyen kerámiát készítő fazekasok kereskedelmi körzetéből is kiestek. E fehér agyag használata a magyar fazekasság gyakorlatában egészen a XIX. századig folyamatosan nyomon követhető.

4 A palota leletanyagában a XIII. század második felében ilyen cserépből fazekak, bögrék, tálak, csészék, palackok és kancsók fordulnak elő. A fazekak csoportjában két fő típust különböztethetünk meg. Az első zömökebb, jellegzetes fazékforma, erősebben domborodó vállal, öblösebb testtel. A másodiknál az edény nyújtottabb, s az edényszáj ugyanolyan széles vagy szélesebb, mint a test. Az első típus tulajdonképpen a X—

XII. században általános közép-európai fazékforma továbbfejlődése. Az ide sorolható edények általában 12—22 cm magasságúak; az égés- és koromnyomok bizonyítéka szerint főzésre használták őket. Ritkábban előfordulnak nagyobb, 26—30 cm magas tárolóedények is. Díszítésük minden esetben — az egész edény testen vagy a a felső kétharmad részen — csigavonalban körülfutó mélyen bekarcolt vonal. Néhány ritka esetben az egyenes vonaldísz legfelső sorát a fazék vállán körülfutó egyszerű hullámvonal keresztezi. Műhelyjegy — plasztikus kereszt alakú vagy körbefoglalt kereszt és rács formájú fenékbélyeg formájában — a palotai leletanyagban nagyon ritkán fordul elő. Technikai vizsgálatuk

5 arra mutat, hogy egyszerű kézikorongon, hurkatechnikával készítették a környék háziipari keretek között dolgozó fazekasai. Már a XIII. század végén készülhettek azok a példányok, amelyeken a bekarcolt vonal dísz egyenletesebb forgású — tehát nehezebb típusú kózikorongra utal — s amelyeken az edény test simítása a korong gyors forgatása közben nemcsak a nyakra ós peremre, de 336