Budapest Régiségei 20. (1963)
ANYAGKÖZLÉSEK - Bökönyi Sándor: A budai Várpalota ásatásának állatcsontanyaga : 2. közlemény 395-425
annak, hogy míg az alluviumból a jól datálható ó'stulok-leleteknek se szeri, se száma, 141 addig szubfossilis bölényleletet alig ismerünk. A datálatlan vagy igen bizonytalan kormeghatározású néhány ilyen leleten kívül jól datált bölény leleteket az alábbi szerzők írtak le Közép- és Délkelet-Európából: Keller Phaestosból, a minosi korszakból határozott meg egy bölényszarvcsapot, 142 Rakovec a ljubljanai mocsár bronzkori anyagából, 143 Hescheler és Kuhn néhány svájci őskori lelőhelyről, 144 Vogel a badeni Nussdorf neolithikus anyagából, 145 Boessneck a bajorországi római Cambodunumból, 146 Hilzheimer pedig a nassaui Hofheim am Taunus római telepről írt le bölényszarvcsapokat. 147 Észak-Európából a késői Dryas-korszakból egy dán 148 ós egy schleswig-holsteini 149 lelőhelyről ismerünk szubfossilis leleteket. Lengyelország őskori és koraközépkori lelőhelyeiről Duré 150 ós LubiczNiezabitowski, 151 Ukrajnából pedig Pidoplicsko 152 írt le bölény leleteket. Hazánkból Pilinyről 153 ós Tószegről 154 (bronzkor) kerültek elő pontos kormeghatározású bölényleletek. A bölény ókori, középkori és koraújkori előfordulásairól Szalay közöl igen bőséges írásos adatokat, 155 ezek sokkalta bőségesebbek, mint a faj e korszakból előkerült csontmaradványai. A fenti csontleletek ós az írásos adatok alapján jól meg lehet rajzolni a közép-európai bölények történetét. Szalay szerint az őstulok uralkodó volta a bölénnyel szemben egészen a koraközépkorig, a VII. századig tartott, s ebben az időszakban a bölény—őstulok-arány Közép-Európában 1 : 5 volt, kivéve Lengyelországot és Galíciát, ahol csak 1 : 3 15e (Szalay ezt az elméletét a bölény, ill. az őstulok nevéből képzett személy- és helynevek különböző gyakoriságára alapította). AVIL század után változás állt be a két faj arányában, ami abban nyilvánult meg, hogy az őstulok arányszáma a kíméletlen irtás következtében egyre csökkent, s végül házimarháinknak ez a vad őse teljesen kipusztult. A bölény sem tudta sokáig elkerülni ezt a sorsot és Európa nagy részében szintén kihalt, s csak Kelet-Európa egyes elszigetelt területein maradt máig is fenn. A Kárpátmedencében, legalábbis annak délkeleti részén, Erdélyben is igen soká ólt még ez a faj, jóval tovább, mint bárhol Közép-Európában. Erdélyben olyan mennyiségben éltek bölények, hogy a XVI. századtól egészen a XVIII. század harmadik negyedéig exportáltak is belőlük. 157 Jickeli szerint Fichtel, a neves osztrák mineralógus ós paleontológus 1772—77-ben a Kelemen havasokban még egy friss bölény koponyát szerzett a parasztoktól. 158 Az utolsó erdélyi bölény a bécsi Hetztheaterben, majd a schönbrunni állatkertben élt és ott 1809-ben elpusztult Miska volt, amelynek sorsáról Szalay, 159 majd az ő nyomán Antonius 160 és Jickeli 161 tudósít. A Magyarország területén élt bölények kihalásának időpontjáról semmi biztosat nem tudunk. Szalay ezt egy meglehetősen homályos irodalmi adat alapján (valószínűséggel) jóval Mátyás korszaka elé teszi. 162 A hazai középkori bölényekről tehát csupán irodalmi adataink vannak. Most azonban az újabb budai ásatások alkalmával előkerült egy lelet, amely csonttanilag is hitelesíti a bölény középkori magyarországi előfordulását. A lelet előkerülésének pontos helye: É. T. 5. R. Kora: XIV. század második fele. A lelet egy jobb oldali szarvcsap (8. kép). Megtartási állapota jó, mindössze a hegye sérült, tövén pedig faragási nyomok láthatók. Színe halvány barnássárga. A szarvcsap egészében rövid, vaskos. Tövénél oldalt ós kissé hátrafelé irányul, majd felfelé és kissé előre kanyarodik. Hegye fel- és kissé hátrafelé néz. Keresztmetszete kissé lapított kör, fala vastag, felülete dorzokaudális harmadában erősen, másutt gyengébben barázdált. Tövén kissé ferdén körbefutó, finom (megkopott) csontgyöngyökből álló koszorú látható. Méretei és alakulása alapján kifejlett bölénybika szarvcsapjának tartjuk. Ha az európai bölény rendszertanára vonatkozó irodalmat tanulmányozzuk, megállapíthatjuk, hogy abban két véglet van. Az egyik Koch véleménye, amely szerint az európai bölény egyazon fajba tartozik az amerikaival, s e fajon belül csupán fajtakülönbségek léteznek, 163 a másik pedig Hilzheimeré, 164 illetve Skinner és Kaisené. 165 Hilzheimer az európai bölényeket három fajba és hat alfajba sorolja, Skinner és Kaisen pedig egészen szerencsétlen beosztásukban az euráziai bölényeket egy élő ós négy kihalt subgenusba, valamint egy kihalt névtelen subgenusba és e hat subgenuson belül egy élő és nyolc kihalt fajba, valamint öt alfajba sorolták. Véleményünk szerint mindkét felfogás túlzott, s az európai és amerikai bölény két különálló faj, amely azonban egy származási vonalba tartozik, s az európai bölényen mint önálló fajon belül négy helyi fajtát (és nem alfajt), éspedig a litván—lengyelt, kaukázusit, dániait 166 és erdélyi—kárpátit 167 ismerünk el. 413
