Budapest Régiségei 19. (1959)

ANYAGKÖZLÉSEK - Pataky Dénesné: A pest-budai ötvösség a XVIII. században : a budapesti templomok kincstárai alapján 221-240

PATAKY DËNESNE A PEST-BUDAI ÖTVÖSSÉG A XVIII. SZÁZADBAN (A BUDAPESTI TEMPLOMOK KINCSTÁRAI ALAPJÁN) A magyar ötvösség történetének kutatása a hazánkat évszázadokon át ért nemzeti csapások miatt nagy nehézségekbe ütközik. A tatár- és törökdúlás alatt az egykor európai hírű magyar ötvösség tárgyi és okleveles emlékei jórészt elpusztultak. A véletlen folytán megmaradt levéltári adatok pedig műtárgyakkal alig azonosíthatók. A folyamatos fejlődés csak a barokk kortól követhető nyomon. A középkorban virágzó budai és pesti templomi kincstárak kincseiből ma már csupán egyetlen hiteles darabot őriznek, az egykori XVI. századi, későgót stílusú, ún. budaújlaki kehely maradványát, a kupakosarat.

1 A kehely maga a második világháború alatt elpusztult. Mind a középkori, mind a barokk-kori magyar ötvösség történetével több kiváló kutatónk foglalkozott. Az egyes budapesti templomok műkincs anyagával is foglalkoztak (itt elsősorban Schoen Arnold alapvető monográfiáira utalunk), s egyes kiemelt, remekbe készült darabjaik az 1884. évi Magyar Történeti Ötvösmű kiállításon, az 1896. évi millennáris kiállításon, az 1913. évi kehelykiállításon, az 1930. évi egyházművészeti kiállításon, az 1934. évi magyarországi református egyházak műkincseinek kiállításán s az 1935. évi „Régi Buda és Pest iparművészete" című kiállításon bemutatásra is kerültek ; mégis a budapesti templomok kincstárainak teljes emlókanyaga közlésre nem került, s a már publikált anyagot sem vizsgálták a budai és pesti ötvösök történetének folyamatos fejlődése szempontjából. Ezért e tanulmány a barokk-kori budai ós pesti ötvösség történetéhez egyrészt a budapesti templomi kincstárak teljes emlékanyaga alapján kíván adatokat nyújtani, másrészt pedig az egyes ismertetett magyar ötvösműveknek a mesterek munkásságában elfoglalt helyét kísérli megállapítani. A hosszú török megszállás alatt a magyar ötvösművészet fejlődése a felvidéki és erdélyi ötvösműhelyekben követhető nyomon, különösen Erdélyben, a bőkezű fejedelmek pártfogása alatt kegyelettel ápolták és fejlesztették tovább a régi hagyományokat. A török-megszállta területen, így az ország szívóben, Budán is teljes pangásról nem beszélhetünk ugyan, de az ötvösség az elnyomók ízlésének megfelelően a keleti felfogáshoz idomult. Művelői maguk is leginkább török mesterek ós a velük bevándorolt rácok voltak. A török hatás erős voltára mutat, hogy a török megszállás után még fél évszázaddal is egy 1732-ben elrendelt összeírás alkalmával a budai ós az akkor még budai céhbe bekebelezett pesti ötvösmesterek nagy többsége is azt vallotta, hogy mesterségét a töröktől tanulta.

2 A törökkori emlékanyag azonban, akárcsak a török megszállás előtt készült műtárgyak zöme, elveszett, vagy a zsákmányolások martaléka lett, vagy Ínséges időkben beolvasztásra került, s ha a töröktől ment területekre jutott is el, elvitte a nemzeti felkelések és vallási harcok nyomán fakadt szegénység vagy elkobzás : töredékrészük az isztambuli Serail Múzeum iparművészeti múzeumában lappanghat. A török alóli felszabadulás után, 1696-ban nyolc ötvös szerez új ötvöscóh-szabadalmat:

3 Lucich János Miklós, Petrovich Ferenc, Lucich Simon, Lucich István, Sudarovich József, Jorenell János Mihály, Cevich Márton Lukács, Tomich János. Inasként működött : Briebilkovits János, Berkovits Mátyás, Martinovitz Jocó, Norias Stela, Morincovitz Mihály, Iwonowitz Fülöp, Mihailovits Stephan, Maresovits Tamás, Mihitz János, Brotschitz Antal, Ilitz Miklós, Cevich Márton, Ironowitz Balázs. 221