Budapest Régiségei 18. (1958)
ANYAGKÖZLÉSEK - Bökönyi Sándor: A budai Várpalota ásatásának állatcsontanyaga, XIII-XVII. század 455-486
török elleni felszabadító háborúk csaknem teljesen kipusztították a magyar szarvasmarhaállományt, úgyhogy 1695-ben hivatalos császári biztosok megállapították, hogy a magyar Alföldön úgyszólván nem található szarvasmarha. 20 A szarvasmarha a sertés mellett minden időben a legjelentősebb vágóállat volt. A középkori falusi lakosságra vonatkozóan ezt a faluásatások anyaga alapján tudjuk, ahol Zalavár kivételével mindenütt a szarvasmarha a leggyakoribb háziállat, a kolostori, főúri és királyi konyhák marhahúsfogyasztásáról pedig a csontanyag tanúságán kívül írásos adataink is vannak. A dömösi apátság alapítólevele szerint (1138) az apátsághoz tartozó egyik községcsoport minden évben Szent Margit napján köteles 1 disznót, 4 hízott ökröt, 30 hízott birkát, 30 libát és 40 tyúkot beszolgáltatni. 21 III. Béla 1189-ben Barbarossa Frigyes átvonuló kereszteseinek élelmezésére ökröket és juhokat ajándékozott. 22 Mátyás lakomáin a leggyakoribb pecsenyét a szarvasmarha szolgáltatta. 23 1603-ban Thurzó Zsuzsa grófnő lakodalmára a menyasszony atyjának három uradalmából a jobbágyoknak 36 ökröt, 118 borjút kellett beszolgáltatniuk tetemes menynyiségű egyéb állat mellett. 24 Radvánszky a Thurzó-család étkezéseinél is a leggyakoribbnak a marhahúst találta. 25 Hogy a városi lakosságnál is fő húsfajta volt a marhahús, arra olcsóságából következtethetünk: Fiúméban egy 1440-es tanácsrendelet a marhahús fontjának árát egy soldóban állapította meg, ami öt tojás akkori árának felelt meg. 26 A szarvasmarhát vonóállatként is felhasználták, főleg nagy terhek vontatására. Oláh Miklós írja, hogy a máramarosi sót jórészt tizenhat ökörtől vont szekereken szállítják FelsőMagyarországra. 27 A budai vár ásatásainál előkerült szarvasmarhacsontok legnagyobb része aprótermetű, rövidszarvú állatokból származik. Szarvcsapjaik is rövidek (III. tábla 9—12), bár annyira rövid és szinte csökevényes szarvcsapokat, mint a hegyi fajtákéi, egyet sem találtunk. Ennek valószínű okául azt a több szerző által közölt megfigyelést tarthatjuk, hogy a magyar Alföldön igazán tipikus brachyceros szarvasmarhafajták nem alakulhatnak ki a speciális éghajlati és talajviszonyok miatt, sőt még a behozott tipikus brachycerosok utódai is néhány nemzedék után a fajtájukra jellemzőnél hosszabb és vastagabb szarvakat növesztenek. A talált szarvcsapok alapján a budai vár középkori szarvasmarháit legnagyobb részt a brachyceros csoportba kell sorolnunk. Ez megegyezik a külföldi középkori telepek szarvasmarháiról alkotott képpel. Herre a középkori Hamburg, 28 Nobis a középkori Tofting 29 szarvasmarháit e típusba sorolja, de ezeken kívül az utóbbi szerző szintén brachycerosnak tartja Lübeck, Hessens és Haithabu középkori szarvasmarháinak legnagyobb részét is. 30 Reich Wollinban 31 és Nobis Hessensben 32 talált egy nagyobb termetű, hoszszú szarvú fajtát is, amelyet az utóbbi szerző az apró termetű fajta tenyészkiválasztás következtében létrejött alfajtájának tart. Hazai középkori telepeinken is csaknem kivétel nélkül brachyceros típusú marhák fordulnak elő, amelyek közül itt csak a zalaváriakra kívánunk utalni. 33 Az alábbiakban a budai vár szarvasmarhái néhány jellemző csontjának méretét közöljük, ismert brachyceros, illetve, primigenius típusú szarvasmarhákéval összehasonlítva : 460
