Budapest Régiségei 17. (1956)

TANULMÁNYOK - Voit Pál - Holl Imre: Hunyadi Mátyás budavári majolikagyártó műhelye 73-150

udvar számára dolgozó magyar fazekasmesterekből adódhattak, a nyersanyagot az építkezési és átalakítási munkálatokkal párhuzamosan szállították a palotába, a kemencék építését és a műhely célszerű átalakítását talán a várban dolgozó kőművesek végezték. A műhely nem hasznothajtó, eladásra dolgozó üzemnek épült, tehát házi használatra létesült »királyi műhely« lehetett a szó szorosabb értelmében. Mindezek azonban csak föltevések, így műhelyünk szervezeti jellegét bizonyossággal nem is rajzolhatnók be a kor gazdasági képébe. Ha a budavári majolikamühelyben készült művek anyagát vizsgáljuk, általános jellemzőként egy meglehetős durva, vörösre égetett agyagot jelölhetünk meg nyersanyag gyanánt. Nem ismerjük e vörösre égetett agyag kitermelésének helyét, de feltevésünk szerint az a környék egyik agyaglelőhelye lehetett, amelyet talán maguk az olaszok fedeztek fel, de valószínűbb, hogy az építkezéseknél általában használt és bevált anyagot ők is alkalmasnak találták céljaik számára. Az e korból származó egyszerű ólommázas burkolótéglák és tetőcserepek, amelyeket nyilván magyar fazekasmesterek készítettek és zöld, barna, sárga és e színek változatos árnyalataival díszítettek, azonos anyagúak. Természetes, hogy e tetőcserepek és burkolótéglák formába vetése, szárítása és talán első égetése nem a szűk palotaudvarban, hanem esetleg a bánya közelében levő külső téglavetőben történt. Miután ezen cserepek és téglák méretei megegyeznek az olaszok által bevezetett fehér ónmázzal borított hasonló példányokéval, szükségszerűen üzemi összefüggésnek kellett lennie a külső téglavető és a belső műhely, az ólom- és az ónmázas áru, a magyar és az olasz fazekasok munkája között. Éppen ez az összefüggés lehetett az első kapcsolat az olasz és a magyar fazekasok között. A félkész áru beszállítása után következett a munka finomabb, ezúttal nyugodtan mondhatjuk titokzatos része. Piccolpasso — durantei keramikus — a XVI. század második felében könyvet írt a majolikakészítés fortélyairól. Bár ekkor a majolikát szerte Európában készítették, művének címében az eljárás titkainak felfedését ígéri : »Li tre Libri dell'Arte del Vasaio nei si tratta non solo la Prattica ma brevemente tutti gli Secreti.« A majolikakészítés eljárásának ismertetésénél — mint eddig is minden e tárggyal foglalkozó szakíró — mi is az Ő közel egykorú leírására vagyunk utalva. Amint »A kemencék« című részében láttuk, a külön e célra épített kicsiny ónolvasztó kemencében porráégetett ónt vízzel hígítva, tejszerű híg pépet készítettek. Ebbe az ónmázpépbe mártották a már egyszer kiégetett és most felhevített félkész árut. A mázpép a benne levő víz segítségével a forró edény falának pórusaiba szívódott. Az ónmázzal így bevont terméket megszárították. Lehűlés után a máz fehér porózus rétegként, az ún. »nyers máz« alakjában rakódott a felületre. Erre a lisztes, porózus rétegre került a festés. Gyorsan, biztos kézzel kellett festeni. Javítgatni a már felfestett vonalakon nem lehetett, mert a nyers máz lekenődött volna. Az így kifestett edényt vagy csempét újra kemencébe tették és a magasfokú tűzben újra kiégették. A nyers máz és a rárajzolt minta festékje az égetésnél egyesült és a máz utánozhatatlan szépségű, ragyogó fényt nyert. Ez volt az olasz titok. Hozzá kell tennünk azonban ezekhez, hogy Piccolpasso idejében a majolikakészítés már a technikai tökély magaslatán állott, a több, mint félszáz évvel előbb alakult budai vállalkozás viszont — a műtörténet meghatározása szerint — még a majolikagyártás egy korábbi korszakában létesült. Az eljárások ekkor tehát még természetesen kezdetlegesebbek voltak. A budai gyártmányokon megfigyelhető kisebb-nagyobb tökéletlenségek és műhibák azonban inkább a nyersanyagok és az itt létesített műhelyberendezés sok, előre nem látott és ki nem számítható ismeretlenjének rovására írhatók. Nemcsak a megadott helyre beékelt kemence más méretei, a budai agyag durvasága, a száradás idejének különbözősége, a tüzelésre felhasznált fa égési hőfoka, az égetés időtartamában az éghajlat által előálló változások okozhattak zavarokat műhelyünk életében, hanem úgy látszik azoknak az ásványi termékeknek másneműsége is, amelyek a mázak előállítására szolgáltak. Piccolpasso gondosan leírja a majolikamáz lényegének, az ónnak nagy figyelmet es szakértelmet igénylő olvasztását, az ónolvasztó kemence különleges fortélyait és a forró, bőrösödő ónpép kezelését. Ezt az ónolvasztási eljárást a XV. század második felében már jól ismerték az olasz edénygyártók, erre mutat, hogy a korabeli firenzei és faenzai árut legtöbbször hófehér 92