Budapest Régiségei 17. (1956)

TANULMÁNYOK - Voit Pál - Holl Imre: Hunyadi Mátyás budavári majolikagyártó műhelye 73-150

Corvinus« ott hatékonyan előmozdított.

57 De betör Magyarországba, majd azzal dicsekszik, hogy onnan »Mátyás művészeit« sikerült Bécsbe magával hoznia. Lehetséges, hogy közöttük volt mesterünk is, de lehet az is, hogy Mátyás halálának időpontjában Ausztriában vagy Morvaországban tartózkodott, ahol éppen valamelyik megrendelésének tett eleget. Összeköttetései eléggé ki lehettek építve, s megvárva a magyar megszálló seregek távozását új munkaalkalmak után nézhetett. Sorsáról, működéséről közel egy évtizeden keresztül nem találunk nyomokat. Bizonyos azonban, hogy a Walcher von Molthein által 20 éven át Ausztria különböző gyűjteményeiből összevásárolt és a waldhauseni kolostor kályhájaként merészen összeállított építményben vannak fiókok, amelyek bizonyítják azt, hogy mesterünk 1500 körül még működik. Tanulmányunk más helyén már említett, nagyrészt egy mester kezétől származó, de különböző időben készült kályharekonstrukció egyes sarokcsempéin olyan plasztikus oszlopdísz van, amely a közben eltelt évtized stílusváltozásának és az új környezet átformáló hatásának hű kifejezője. A kecses, gótizáló lombdíszt és a fiálék alá helyezett hasított címert tartó figurácskákból alkotott pillasztereket mesterünk a reneszánsz ízlés kissé germános megfogalmazású, puttók által tartott virág díszes vázájával cseréli föl. Az egyik ilyen sarokcsempén a századelő viseletében nyegle tartású, fiatal »landskneeht« áll, csípőre tett kézzel s könnyedén alabárdjára támaszkodik. Sommásan mintázott arca a »genreképes kályhák mesteré«-nek pompásan megfogalmazott szatirikus jellemképei közül való. Az archús mintázási fogása azonos a budai kályha táncoló zenészének kezelésével. Előkelő piperkőcöt mintáz, durva és ostoba kifejezéssel, az önkény és erőszak ellenszenves figuráját. A művész rokonszenve a kályha egy másik domborműveben összpontosul. A »menekülő lovas«, oldalán a parasztlázadók széles késszerű kardja, fején vadul lobogó turbán, arcán a tehetetlen fájdalom kifejezése. Molthein szerint huszita harcos, de lehet, hogy az akkori osztrák parasztlázadások hőse. Nemcsak a szobrászi stílus, a mintázó kéz azonos, de a témák kiválasztásának, az alakok sajátos jellemzőerejének eszközei is közösek. A kályha további, egyes figurákkal és hasonló reneszánsz sarokkiképzéssel díszített fiókjai jóval gyöngébb kéznek művei. Talán a tanítványok, segédek mintázták ezeket a meglehetősen esetlen figurákat, felhasználva hozzájuk a puttós keretek nyomódúcait. E gondolatot megerősíti az a megfigyelésünk, hogy a gótikus formaképzésű figurák a tükörhöz viszonyítva hol túl kicsinyek, hol azok kereteibe belevágnak, tehát két különböző nyomódúc felhasználásával jöttek létre. Megjegyezzük még, hogy az utóbb tárgyalt, tehát feltevésünk szerint Ausztriában készült kályhafiókokon csak igen takarékosan alkalmazták az ónmázat, kihasználva az arcok s kezek reliefjeit, ami által a különböző nemű mázak égetés közben bekövetkező összefolyását hátráltatni lehetett. A tanítványok kezemunkájának tekinthető daraboknál pedig a fehér ónmáz igen rossz minőségű. Nagyobb felületek, hátterek ónmázborításáról úgy látszik szó sem lehetett. Az olaszok által épített budai égető és mázolvasztó kemence utánzása — ha ilyenre sor került — csak kevéssé sikerült. A »genre-képes kályha mesteré«-nek ausztriai működési helyét nem ismerjük. Lehetett Bécs, Alsó- vagy még inkább Felső-Ausztria, mint azt legutóbb Molthein vélelmezte. A mühlvierteliolmütz—bécsi átjáró — ahol az óriás fürtöt cipelő Josua és Chaleb-ábrázolás borhűtőedény variánsa és egy nyomódúc is előkerült — működésének eddig legvalószínűbb lokalizálása (49. kép). Az 1436-ban Bécsújhelyen szereplő Konrád budai fazekasmester

58 után ő a folytatója az Ausztriában működő későbbi agyagmívesek hosszú sorának.

59 Bizonyos, hogy az ónmázas eljárás első megjelenése és alkalmazása német nyelvterületen mesterünk személyéhez fűződik. A budai »genre-képes kályhák mestere« ausztriai művei után keletkeznek a XVI. század húszas—harmincas éveiben azok a plakettszerűen mintázott, fejedelmi személyeket ábrázoló vegyesmázas csempék, amelyeknek eredete eddig sem volt megnyugtatóan megállapítható. Ezek között meg kell említenünk azt a Ferdinánd és Mária magyar királynő, árkádba helyezett félalakjával díszített — salzburginak tartott — kályhacsempét, amelynek páros példányát a magyar Iparművészeti Múzeum Párizsban vásárolta meg.

60 Ezekkel rokon a reneszánsz tondóba komponált — II. Lajos magyar király és Anna magyar királylány mellképeit megörökítő — két csempe, amelynek keletkezési helye szerintünk szintén tisztázatlan. Hasonló — vegyes vagy csupán zöld ólommázzal borított — fülkés és tondós kompozíciók kerültek elő szép számmal több magyarországi lelőhelyen, nagyrészt a reneszánsznak bizonyos germános ízlésvegyületében. E darabok az új dinasztikus kapcso9* 131