Budapest Régiségei 16. (1955)

TANULMÁNYOK - Holl Imre: Külföldi kerámia Magyarországon, XIII-XVI. század 147-197

Az edények égetése a szokástól eltérő, fejlettebb kemence-típusokban történt, rn. igen magas hőfok, 1200 — 1300 C fok szükséges ahhoz, hogy az agyag lyukacsosságát elveszítve, kőcseréppé alakuljon. így kiégetve azonban a nedvességet sem ereszti át és a közönséges árunál jóval szilárdabb. Sajnos a kutatók régebbi kemencék leírását nem közlik, pedig több helyütt tártak fel ilyeneket. Valószínű, hogy a „kasseli", máshol „íausitzi" típus néven ismert és még ma is alkalmazott kemencét használták, amely vízszintes fekvésű, kéreszthuzatos rendszerű és az edényégető tér több méter hosszú. Az égetés időtartama 50—60 óra és a kihűlés is több napig tart. Az égetés vége felé vonják be az edényeket mázzal, a kemencébe szórt konyhasó útján, amely üveges, átlátszó felületet ad. Ha az agyag vastartalmú, gesztenyebarna szín jelentkezik (1. a siegburgi poharakat). Ritkábban használ" ják az agyagmázakat: a gazdag vastartalmú, agyagpép-bevonat megolvadva barna mázként vonja be a felületet. Zöld vagy sárga mázszíneket azonban ily módon elérni nem lehet és a közönséges fazekasmázak a magas hőfokot nem bírnák el. A másodszori, alacsonyabb hőfokú mázra-égetést pedig nem alkalmazhatták, mert ez az amúgyis költséges égetési eljárást drágította volna. így a gesztenyevörös és barna szín jelentette a színezés határait. Később ez indította el az edények közönséges színekkel való festését (hideg festés).

2 Miután a kőcserép előállításához különleges agyagfajták és bőséges, olcsó tüzelőanyag szükséges, a készítés területileg erősen kötött. A természeti korlátok és a fejlett technika, másrészt az egykönnyen nem utánozható tartós anyag nagy versenyképességet jelentett. A XVIII. sz.-ban a fajansz- és a művészi porcelán-gyártmányok terjedése a további fejlődést megakadályozta. Az utóbbi készítmények magasabb technikai tudást, a kísérletek nagy anyagi befektetést, a mesterség iparosítását feltételezték. így a kapitalista fejlődés a kőcserépkészítő kézműipari műhelyek további magas színvonalú munkáját lehetetlenné tette, 1. SIEGBURG A kőcserép-készítő fazekasok legjelentékenyebb középkori telepei a Rajnavidéken voltak. Az itteni központok közül Köln és Siegburg a legrégebbiek. Az utóbbiban előkerült cserepek tanúsága szerint már a XIII. sz.-ban készítenek kőcserép edényeket. A mesterség első okleveles említése a XIV. sz.-ból való; a XV. sz. első felében már önálló fazekas céh alakult. Az itteni készítmények típusainak összegyűjtésével és az okleveles anyag felhasználásával fazekasmestereinek fejlődését Falke rajzolta meg.

3 Az emlékanyag első határozott siegburgi csoportjának készítését Falke a XV. sz.-ra teszi, pontosabb meghatározásokat néhány éremleletes edény nyújt csak. A korábbi készítmények még nem alkotnak jellegzetes helyi csoportot és az ismert példányok száma sem elegendő a behatóbb vizsgálatra. A XV. sz.-ra a balluszteres testű, tölcséres szájú pohárformák jellemzőek. Talpkarimájukon majdnem mindig hullámosra nyomkodott peremet láthatunk; ez ebben az időben igen kedvelt díszítési mód és itt használják a legtöbbször. A poharak és kancsók testének alsó részén gyengén hullámzó korongolási bordák futnak, a vállrészen néha plasztikus medaillonok, rozetták láthatók, máskor szabadkézzel bevágott levélmustra díszíti. Ritkábban fordul elő a későgótika kedvelt talpaspohár formája kiálló fogantyúval. Ez a típus az ötvösfoglalatú kristályedényeknél, sőt a XV. sz.-i velencei üvegek között is megtalálható, cserépben azonban elég ritka. A cserép színe rendszerint világosszürke, majdnem mindig sómázzal vonják be. A sómáz alkalmazásának kezdete még felderítetlen, a XV. sz.-ban már gyakori. Jellegzetes még a 5. kép. Siegburgi pohár, XV. sz. m. f. Budai palota 149