Budapest Régiségei 16. (1955)
TANULMÁNYOK - Holl Imre: Külföldi kerámia Magyarországon, XIII-XVI. század 147-197
HOLL IMRE KÜLFÖLDI KERÁMIA MAGYARORSZÁGON (XIII—XVI. század) BEVEZETÉS A feudalizmus korát hazánkban régészeti módszerekkel csak az első régészeti 5 éves terv alapján kutatják céltudatosan. A közelmúlt évek és napjaink ásatásai így már olyan emlékanyagokat hoznak napvilágra, amelyek sokkal szélesebb keretek között világítják meg középkori történelmünk anyagi kultúráját, míg a korábbi kutatások inkább csak egy-egy elkülönített kérdés feldolgozására szűkítették a feladatot. Anyaggyűjtésük így pusztán a topográfiai vagy építés-kronológiai szempontokat tartotta szem előtt, s az előkerült leletek, hacsak művészi értéket nem képviseltek, ritkán jutottak el a múzeumi raktárakba. Az újabb kutatások során már jóval nagyobb lehetőség nyílik olyan kérdések megoldására is, amelyeket a régebbi, jórészt szórványos leletek alapján kielégítően tárgyalni sem lehetett. A középkori régészet leleteinek nagy százaléka kerámia, amely helyi és külföldi készítményekre osztható. A korabeli életben betöltött szerepüket vizsgálva egyszerűbb konyhai és díszkerámiára választhatjuk szét. A külföldi eredetű anyag, bár csekélyebb számban fordul elő, jelentős és a hazai készítmények feldolgozásához nélkülözhetetlen kérdéseket tisztáz. Középkori kézművességünk fejlődése, a külföldi mesterséghez mért jelentősége csak akkor értékelhető, ha ismerjük azt az anyagot is, amely ugyanakkor más országokban készült és a hazai igények kielégítésében is szerepet játszott. Külföldi eredetű kerámia-leleteinknél a tömegcikk szerepét az ausztriai kerámia játssza; egyelőre ez az az egyetlen külföldi csoport, amelyről kimutatható, hogy középkori háztartásainkban jelentősége volt. A díszkerámia, amely a főúri és polgári asztalok fényűzési cikkei között előfordul, nyolc területről irányul Magyarország felé: Rajna-vidék, Hessen, Morvaország (kőcserép); Ausztria (ólommázas cserép); Olaszország és Spanyolország (majolika); Közel-és Távol-Kelet (üvegmázas keménycserép és porcelán). 1 I. KŐCSERÉP TECHNIKA A kőcserép fehérre, ill. világosszürkére égethető agyagból készül, amely mészben és vasban szegény. Tisztítására, finomítására a közönséges agyagárukénál nagyobb figyelmet szentelnek. 'Korongolását nem a széltében használt, a XV—XVI. sz.-ban sok helyen kimutatható, lábbal hajtott korongon végzik. Falke leírása szerint a rajnavidéki kancsókészítők az újkorban a nehéz kerékkorongot használják. Ez lényegében küllős kerék, amelyet a műhely padlójába süllyesztett gödörben helyeznek el. A korongtányér a kerékagyon nyugszik. Korongolás előtt és közben rúddal hozzák forgásba. A tányér a mester térdmagassága alatt van, így munkája során a kéz nyújtó erejét jobban igénybe veheti, mint lábkorongon dolgozó társa. Falke leírásában nem említi, hogy ez a korongtípus milyen régi időkre nyúlik vissza. A korabeli ábrázolások tanúsága szerint Európában az 1300-as évektől a múlt századig használták egyre tovább fejlesztett alakban (1—4. kép); sokhelyütt csak a szóhasználat őrizte meg alkalmazásának emlékét. (így pl. az angol, holland, svéd, spanyol nyelv ismeri a ,,fazekaskorong" kifejezés mellett a ,,fazekaskerék" szót is.) Valószínű az, hogy a középkori kőcserépkészítők is alkalmazták, hisz újkori rajnavidéki mesterek is ragaszkodtak még ehhez az elavultnak tekinthető munkaeszközhöz. A korongolás végén az edényt dróttal vágják le (ezt több siegburgi és lostitzei leletünk is bizonyítja); az edény díszítése a szikkadás után következett. A kőcserép díszítésének lehetőségei korlátozottak, a festés a magas hőfokú égetést nem bírja el, mázra pedig a kőcserép természeténél fogva nincsen szükség. Ezért kezdettől uralkodik a plasztikus díszítésmód, szabadkézzel vagy pecsétformákkal kialakítva. Az ilyenfajta díszítés formailag és technikailag a XVI. sz.-ban érte el tetőfokát; leleteink még a technika egyszerűbb alkalmazását mutatják. 10* 147
