Budapest Régiségei 12. (1937)

Horváth Henrik: Szentpéteri József pesti ötvösmester művészete 197-257

230 keltett, és metszetekben, vagy az akkor annyira népszerű litográfiákban nagyon gyorsan általánosan ismeretessé vált. Igaz, hogy nem volt tulajdonképeni festmény, hanem csak annak egy durvább technikába átültetett kópiája. Nem is volt klasszikus görög mű„ hanem keleti-hellenisztikus, alkalmasint alexandriai munka. A kortársak azonban, élükön Goethe, e munkában a magas görög festészet megnyilatkozását látták. Ezt vélte követni Szentpéteri is, úgy az átkelést a Granikuson, mint Pórus fogságbaesését ábrázoló relieflemezein ; mindkettőnél a kompozíció hasonlatossága nyilvánvaló. Amire a művész ezen műveiben törekedett, a nagy mintaképből is könnyen kiolvasható. Nem akart rendesen kétes sikerű áttekintést nyújtani nagy tömegek komplikált mozgásaira, hanem minden hangsúlyt csak a két élharcos összetűzésének döntő pillanatára helyezett. A katonai túlsúlyt jelképező lándzsaerdő is erre a mintaképre vezethető vissza. A jelenleg Littmann S. Sándor tulajdonában levő Póruslemez, mint már említettük, színezüstből van trébelve. Tetemes anyagértékének megfelelő, (hiszen 31*5 X 64*5 cm nagy lapról van szó) maga Szentpéteri által tervezett pompás neobarokk keretben foglal helyet. A felső keretrész közepén az akkor 70-éves mester önarcképét mutató elefántcsontminiatur foglal helyet. Kifejezésteljes, komoly vonásai hiteles tanulságot nyújtanak mesterünk lelki és szellemi értékeiről és arcképfestői tehetségéről egyaránt. Valamivel korábbi lehet a Szentpéterit ábrázoló olajkép a Történeti Arcképcsarnokban Hóra János Alajos kezétől, mely ötvösmesterünket ugyan szerszámai között, de ennek dacára nem mindennapiságában, nem munkaközben, hanem tipikusan biedermeierszerű, ünnepies «beállításban» adja vissza. A három, az Iparművészeti Múzeumban őrzött reliefmunka is nyilván a régebbi sorozat folytatásaként készült, mert folytatólagos számmal, negyedik, ötödik, hatodik műdarab, vannak ellátva. Tárgyuk: Mária Terézia a a pozsonyi országgyűlésen, Buda visszavétele 1686. szept. 2-án és Christus super monte Calvaria. Csakhogy e munkákon nemcsak a nemesfém és az antik témák, hanem az alkotóerő hiánya is erősen érezhető. A képszerkezet mintája mind a három darabnál ugyanaz. A főszereplő (Mária Terézia, Lotharingiai Károly, Krisztus) a mellékalakok által alkotott, az előtér felé nyitott körben áll. A fémlemezből fogvájószerűen kiálló vékony kardok szinte bántóan hatnak. A Kálváriaképen a centurió és signifer hadi felszerelésének archeológiailag helytálló ábrázolása még emlékeztet mesterünk antikizáló fénykorára. Nagyáltalán a mester itt már erősen túllépi az anyag megszabta korlátokat. A Mária Terézia domborművén a következő mondat volt bevésve: Ezen darab készült egy olyan honban, ahol