Budapest Régiségei 12. (1937)

Horváth Henrik: Szentpéteri József pesti ötvösmester művészete 197-257

202 stílusérzékének. Amellett olyan darab, mint Schatzl Józsefnek csak pár évre rá készült ezüst kávékannája (Székesfővárosi Történeti Múzeum), meggyőzően mutatja a különbséget a reprezentatív liturgikus felszerelés és a szerényebb használati tárgy között, mely utóbbinál a hullámzó kontúroknak ellenére mégis lehiggadtabb formafelfogás határozza meg az összbenyomást. Közös azonban mindkét darabnál a festői részletformáknak és a folyamatos körvonalaknak dacára a tagolás világos áttekinthetősége. A pesti ötvösművészetnél szerény előzményektől folytonosan felfelé haladó fejlődést tapasztalunk. Húsz évvel a céhalapítás után ez a pompás palánta már csodálatos nedvbőségtől duzzad. Szerencsés véletlen folytán mindjárt három darabbal rendelkezünk (Székesfővárosi Történeti Múzeum, Lipótvárosi bazilika és Józsefvárosi plébániatemplom), mely nagyszerűen példázza ezt a csúcspontot. A pesti ötvösbarokk legnagyobb művészének, Paschberger József főcéhmester művészete ezekben a művekben telt akkordokban csendül meg. A szerves tagolás utolsó nyomait egy újabb, dinamikus — irracionális formafelfogás már teljesen elmosta. Az egyes részeknek még több gyűrű által hangsúlyozott elválasztása helyébe, amit még Fauser kelyhénél tapasztaltunk, a rakoncátlanul hullámzó kontúroknak rugalmas összefoglalása lépett. Egészen páratlan végre a trébelő munka. Az a mód, ahogy az egyes ornamentális elemek látszólag önkényesen s mégis megfontolt számítással egymás mellé vannak rakva, ahogy a részletformák élénk lendülettel egymásba játszanak, egyetlenegy hatalmas mozgásnak benyomását kelti, ahol minden lángol és lobog. Az európai barokk és rokokó melódiáját egységesebben és teltebb hangszerelésben érezzük, mint akármelyik egykorú architektúránál vagy szoborműnél Budapest területén, a józsefvárosi (epreskerti) kálváriát talán kivéve. A további kialakulás folyamán, az empire-ban a pesti műhelyek művészi súlya egyre nagyobb lesz, a mesterek száma nőttön nő, a Szentpéteri, a két Prandtner, Giergl stb. által képviselt színvonal aránylag igen magas, úgyhogy a XIX. század első évtizedeiben Pest a magyar ötvösművészet feltétlen központjának tekinthető. Hasonló súlyponteltolódás az építészetben és valamivel későbben a festészetben is tapasztalható. Ez csak likvidálása egy szükségszerű történeti fejlődésnek, amelynek végpontján Pest, mint a magyar művészi élet ihlető központja áll.

1 Évszázadi ingadozások után a kulturális erőcentrum megint oda szállt, ahol a mohácsi kataklizma előtt volt. Ebbe az evolúcióba esik Szentpéteri József ötvösmester működése, és a fent vázolt viszonyokra nézve tanulságos egyéni fejlődésnek meglepő didak1 V. ö. Horváth Henrik, A régi Pest, Magyar Művészet. V. 1929. 599.