Budapest Régiségei 10. (1923)

Láng Nándor: Herakles és Omphale : elefántcsontrelief az Aquincumi Múzeumban 3-34

4 művészeti qualitásai és tárgyi érdekessége miatt előkelő hely illeti meg az antik elefántcsontplasztika különben sem nagy számú emlékeinek sorában. Reliefünk (i. kép) legnagyobb magasságában (jobboldalt) 12*2 cm., legnagyobb szélességében (kb. 1 cmnyire felső széle alatt húzott vonalban) 11 "5 cm.; a lemez vastagsága 2—3 mm. közt váltakozik, az alapról a jobbfelőli alak 1 cmnyire, a balfelőli nő alakja 7 mmnyire emelkedik ki. Az elefántcsontlemezt sűrű hasadások borítják, melyek az alakok tengelyével párhuzamosan, föntről lefelé haladnak. Lepattogtak a kép bal felén álló nő jobb karjának legnagyobb része, valamint fölfelé tartott alsó bal karja, továbbá a jobbfelőli alaknak jobb karrészlete. A reliefet 1897-ben találták Bak Karoly, márványcsiszoló telkén (Óbuda, Bécsi-út 100. sz.) egy dísztelen, sírna szarkofág fölszerelése között. Bak úrtól Zichy Jenő gróf birtokába került. Mikor annak gyűjteménye a főváros tulajdonába ment át, 1913-ban az aquincumi múzeumba helyeztetett át. A római eborariusnak Pannoniába vetődött kis mesterműve — mert kétségtelen, hogy a lapot nem itt a provinciában faragták, hanem készen hozták magukkal, — a Herakles-Omphale-mondát ábrázolja, még pedig rendkívül eredeti módon, mely mind tárgyi, mind stílusbeli vonatkozásainál fogva egyaránt érdekes tanulságokkal szolgál. Hogy milyen kiváló szerepet vitt Herakles az antik mondában és kultuszban, az híven tükröződik vissza a görög-római művészetben, mélyben tekintélyes számú szobor és szobrocska, festmény és vázakép meg relief ábrázolja a hőst, életének minden szakában, munkái és kalandjai közepett. A mi kis elefántcsontlapunkon Omphale oldalán jelenik meg, és már maga ez a körülmény is időpontjelző, a mennyiben Heraklesnêk ez a kalandja, mely a szerelemnek az öreg emberre gyakorolt veszedelmes hatását példázza, csak a Nagy Sándor után következő korban lett a művészetnek kedvelt témája, a mikor a hellenisztikus és a nyomában haladó római irodalom a fáradozó, szenvedő hős helyett akárhányszor a szerelem bilincsében vergődő Heraklest mutatja be, a ki az érzéki élvezetektől elpuhultan asszony rabja lett, Omphale szolgájává sülyedt. A görög művészet klasszikus korában ilyes ábrázolásra nincs példa.

1 1 A VI—

IV. századbeli görög vázaképeken se szeri, se száma a Herakles életét tárgyaló vázaképeknek, de azért nem akadt ezek között egyetlen egy sem, mely a hőst a szerelem elpuhult rabjaként ábrázolná. Sieveking Omphale-czikkében (Roscher, Myth. Lex. s. v.) egyenesen tagadja, hogy az Omphalekalandot illusztráló vázakép léteznék: az idevonatkoztatott vulcii hydria-képet (Bull. d. Inst. 1844. p. )6^7.) Herakles apotheosisának magyarázza; a fogatát vezető oroszlánbőrös nő nem Omphale, hanem egy istennő, a ki a hős válláról levette földi terhét, mikor őt az égbe kiséri. — A Waltersiő\ (History of ancient pottery, IF. 105) említett két vázaképre (Brit. Mus. F 494 és Berlin n° 529t), melyről azt állítja,