Budapest Régiségei 8. (1904)

ÉRTESÍTŐ - Gohl Ödön: Eraviszkus pénzek a Lágymányoson 181-183

l82 zei. Ezeknek mintegy negyven válfaja van, melyek nagyrészt római köztársasági"dénároknak; ú. m. L. Papiüs, Cn. Corn. Lent;, M.-F. Márcellinus, Roscius Fabatus és C. Postumius At.-féle dénárok utánzatai. Az elsőnek emiitett két faj utánzatainak egy része RAVIS, RAVIZ,

: IRA

1 VISCI, IRAVSÇI alakban viseli az eraviszkus^ vagy iraviszkus nép nevét és ezek vezérfonálul szolgálnak a többi feliratlan. vagy más feliratú pénzek megfejtéséhez, a mennyiben feliratos hátlapjaik különböző olyan előlapi típusokkal vannak hybrid módon kombinálva, a melyek a többi homályos eredetű fajok nagy részén szintén előfordulnak. Ily módon a közös, (és legtöbb esetben ugyanazon bélyegből is eredő) elő- vagy hátlapok révén az ezen eraviszkus pénzkincsben képviselt mintegy 40 species a legszorosabb és legbonyolultabb numizmatikai vérrokonságban áll egymással. — Hasonló éremleletek az egyetlen trsztennai («zsolnai») lelet kivételével mind az eraviszkusok által lakott területen kerültek napvilágra, még pedig Budapesten a Lipót-körúton, Fejérmegyében Bián (2 lelet) és Battán, Esztergommegyében Süttőn és egyebütt is szórványosan elszórt darabok, úgymint Francziaországban, de hazánkban az eraviszkusok szomszédságában is, Batinán (Baranya megye) végül pedig Bezdánban is. — Az eraviszkusok valószínűleg a Kr. e. 1. század közepén, a bevándorolt Cotini nevű nép által szorongatott Osi nevű törzstől délfelé nyomva Nógrádmegyéből vándoroltak át a Dunántúlba, Esztergom-, Pest- és Fehérmegyék területére, sőt talán még messzebbre is délnek a Duna mentén. Pénzt verni — úgy látszik — csak a Kr. e. 1. század második felében kezdtek, még pedig az ekkortájban beözönlő római dénárok mintájára. A régibb, tetradrachmon-féle hazai barbárpénzek közül egy fajtát sem tekinthetünk az eraviszkusok régiebb pénzeinek. Minthogy az összes eraviszkus pénzleletekben legföllebb Augustus van képviselve a római császárok közül, és egyedül az első biai leletben találtak még pár Tiberius és egyetlen Caligula-féle dénárt, majdnem bizonyos, hogy Augustuson vagy Tiberiuson túl nem is vertek már pénzt, hanem azután is egy ideig elegyesen a római dénárokkal használták a belső forgalomban saját veretű, régibb pénzeiket, Caliguláig vagy tán tovább is,: míg a készlet tartott, Tcésőbb pedig kizárólag--római pénzzel éltek mint a rómaiak alattvalói. Hogy a legio II. adiutrix Vespasianus által 'történt alakítása után legelső alkalommal vagy legföllebb Pannónia délibb részeiben való tartózkodása után mindjárt Aquincumban kapott első állandó táborhelyet, éppen arra mutat, hogy Aquincum hadászati fontosságát a kvádság és a jazygek elleni esetleges háborúk esetére már azelőtt is fölismerték. Nagyon kevés államférfiúi előrelátást kellene föltételeznünk Augustusban és Tiberiusban, ha annyi fölkelés, lázadás,• határsértés illetve betörés után ezt a fontos helyet; és vele együtt az eraviszkus nép hűségét, is nem biztosították volna már igen jókor egy ide helyezett csapattal, talán az auxiliá-ból, minthogy egyelőre nem volt rendelkezésre álló kész légiójuk, melyre máshol is ne lett volna égető szükség. Azt pedig szintén jól tudjuk, hogy a mily liberálisak voltak a helyi forgalomra szánt régibb keletű pénzekkel szemben, ép oly féltékenyen őrizték a császár jogkörébe vágó kizárólagos arany- és ezüstpénzverési jogot. Ha tehát a biai Caligula-denár a legutolsó dátum az eraviszkus pénzek tényleges forgalmára, helyesebben : elásására nézve, annál kevésbbé gondolhatjuk, hogy Nero alatt verettek a pénzek, mint a hogy Neudeck hiszi, mert soha sehol Claudius vagy Nero pénzeivel, annál kevésbbé a későbbi császárok denáraival nem találtak együtt eraviszkus pénzeket, másrészt pedig mert y2—3-5 gr. átlagos súlyuk nem a Nero alatt behozott 3-41 gr.-nyi könnyebb dénárok súlyával hozandó összefüggésbe, — mint Neudeck véli, — hanem a barbár népek azon általános szokásával, hogy mindig a mintául szolgáló eredeti pénzeknél könnyebb súlyban verték utánzataikat, így csináltak régebben a 14'5 gr.-os Philippus-féle pénzek mintájára 13 meg 12 grammos barbár pénzeket, sőt saját aranyaik későbbi kibocsájtványai is mindinkább fogynak súlyban, így a 7'5 g

r- kagylótipusú szivárványtálak utolsó kibocsájtványainak már csak 6-5 és 5^5 gr. a súlyuk. Ha az eraviszkus pénzek 3-2 és 3-5 gr. súlyát Nero pénzlábjából származtatnók, akkor egyszersmind azt is föl kellene tételeznünk, hogy ez a nép csak Néró korában kezdett rendszeresen pénzt verni, mert hiszen úgyszólván