Budapest Régiségei 3. (1891)

Kuzsinszky Bálint: Az aquincumi amphitheatrum ; Függelékül: két lakóház az 1890 és részben 1891-ki papföldi ásatások 81-139

I. AZ AMPHITHEATRUM. Az aquincumi amphitheatrum fenmaradt romjairól szólva, csak úgy remélhetjük annak megközelítő képét adhatni, ha bevezetésül azon játékokról, melyeknek színhelyéül szolgált, röviden megemlékezünk.* Mielőtt maradványai napfényre kerültek, legfölebb sejthették, hogy városunk nem lehetett ily épület nélkül el. Se felirat, se egyéb irott forrás nem őrizte meg emlékét, nem hogy a benne űzött életnek legkisebb nyoma maradt volna meg bárhol. Annál meglepőbb a rendelkezésünkre álló adatok halmaza, melyek Róma s Italia más néhány amphitheatrumára vonatkoznak s lehetővé teszik, hogy a római élet ezen oldaláról oly alapos fogalmunk legyen, mint kevés másról. Érthetővé teszi ezt azon fontos hely, melyet az amphitheatralis játékok Róma népének mindennapi életében elfoglaltak. A nyilvános játékok három ismert faja közül az amphitheatruméi voltak a legifjabbak. A circus lófuttatásai visszanyúlnak a királyok korába. Hasonlókép a színpadi mutatványok első kezdetei, bár tulajdonképeni drámai előadásokról csak Livius Andronicus (240 Kr. e.) óta lehet szó. A gladiátori küzdelmeknek ekkor azonban még csak első félénk kísérletei mutatkoztak Rómában. Igazi hazájuk Etruria volt. Itt ősidők óta voltak szokásban, még pedig temetések alkalmával s a kezdetleges vallási elem volt bennök túlsúlyban. Minden valószínűség szerint emberáldozatokból indultak ki, melyeket a halott tiszteletére és a Manesek kiengesztelésére rendeztek sírján. Az áldozatok hadi foglyok lehettek, a kiket azonban idővel nem engedtek többé papi kéz által leöletni, hanem párosával szembeállítottak egymással, hogy élet-halálra küzdjenek. Rómába is ily minőségben, t. i. mint munera funebria jutottak el. Első értesülésünk 264-ből Kr. e. való. Marcus és Decius Brutus apjuk emlékezetére három párt állítanak egymással szembe. A küzdelem ezúttal még a marhavásár* V.o. Ludwig Friedender : Darstellungen aus der Sittengeschichte Roms. II. $. Aufl. 518—591. 11*