Országgyűlési Napló - 2020. évi őszi ülésszak
2020. november 19. csütörtök - 169. szám - Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királysága Európai Unióból történő kilépésére tekintettel az Egyesült Királyság állampolgárai, valamint családtagjaik tartózkodási jogáról szóló törvényjavaslat általános vitája a lezárásig - ELNÖK: - Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik):
2061 Nagyon szeretném azt, ha egyszer majd ők is mondjuk, akár hazatérhetnének, és azt mondhatnák, hogy igen, ez egy jó kaland volt, de Magyarországon egy olyan országot találnak, ahová megéri visszatérni. Azt gondolom, hogy ezekről több mint érdemes beszélgetnünk, de természetesen az előttünk fekvő törvénymódosító javaslat olyan szükségszerűség, amelyet a magyar parlamentnek meg kell lépnie, ez előtt pedig nyilvánvalóan meg kell hajolnunk. Megköszönöm, hogy meghallgattak. (Z. Kárpát Dániel tapsol.) ELNÖK: Köszönöm, képviselő asszony. Tisztelt Országgyűlés! Mivel kétperces felszólalásra senki nem jelentkezett, most normál időkeretben folytatjuk a felszólalások sorát. Elsőként Megadom a szót Z. Kárpát Dániel képviselő úrnak, aki írásban jelezte felszólalási szándékát. Öné a szó, képviselő úr. Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Igyekezzünk megragadni egy kegyelmi pillanatot, mert úgy érzem, hogy ez az a javaslat, ahol azért atomháború nem lesz a parlamenti pártok között. Viszont csatlakoznom kell a Balczó Zoltán vezérszónokunk által elmondottakhoz, teljesen természetes, hogy nem egy homogén tömb ül a parlamentben, hanem különböző pártok másfajta árnyalatokban látják ugyanazt a kérdést. Magam leginkább a demográfia és az elvándorlás, visszavándorlás szemszögéből igyekeztem megvizsgálni azt, hogy teljesen jogos, hogy 5 ezer itt élő brit számára ugyanazokat a jogokat igyekszünk szavatolni, mint amelyeket elvárunk honfitársaink esetében is külhonban. Ugyanakkor kissé a folyamatok mögé tekintve, van, aminek örül az ember, van, aminek kevésbé. Örülök annak, hogy most már az elvándorlás problematikáját ez a kormány is felismerni, beismerni látszik, hiszen hosszú évek teltek el úgy, hogy ez egy folyamatos diskurzus tárgyát képezte közöttünk a parlamentben. A ’10-14 közötti ciklusban egyértelműen a tagadás fázisában volt még a kormány, állította, hogy nincsen lényegében elvándorlási probléma Magyarországról. ’14-18 között, az akkori ciklus első felében inkább az volt a jellemző, hogy egyfajta kétkedéssel tekintettek erre, igyekeztek a bekövetkezett jogszabályváltozásoknak betudni azt, hogy többen áramlanak külföldre. Ebben van egyébként részigazság, tehát legyünk korrektek, természetesen történtek olyan piacnyitások, amelyek befolyásolják ezeket a folyamatokat, de nem dominálják őket. Ami dominálta ezt az elképesztő kiáramlást, az az a bérszakadék, amely megfigyelhető régiónk és Nyugat-Európa között, valamint az a mindenkori kormányzati politika - és ne essen önöknek rosszul, mert az elmúlt 30 évnek címzem, jórészt önöknek, de nem csak önöknek -, hogy lényegében bebetonozásra került a multi cégekkel szembeni bánásmód, a számukra indokolatlanul biztosított kedvezménytömeg, a közteherviselés alá be nem vonásuk, a velük szembeni környezetvédelmi elvárások teljes körű negligálása, nagyon sokszor figyelmen kívül hagyása, és az a sokszor önfeladó politika, amely a magyar gazdaságfilozófiából kivetült, az egészen egyszerűen azt a helyzetet teremtette, hogy az a bérszakadék, amely Kelet és Nyugat között évtizedes távlatban fennáll, nem látszott, nem látszik csillapodni. Nagyon helyesen elhangzott, hogy a brexit egy 2016 óta göngyölődő folyamat, és azt is látjuk, hogy viszonylag lassan haladnak ezek a folyamatok, lassan őrölnek a malmok, de azért alsó hangon negyedmillió magyar honfitársunk sorsáról beszélünk, ezt pedig nem lehet elvonatkoztatni azon itt élő 5 ezer sorsától, aki számára most a viszonosság jegyében, egyébként helyesen, be kíván avatkozni Magyarország Kormánya. Azt is látnunk kell ugyanakkor, hogy számtalan, statisztikát torzító megállapítást hallottunk az utóbbi hetekben-hónapokban, miután a kormány felismerte, végre helyesen, az elvándorlás problematikáját, azt, hogy több százezren kényszerűségből hagyták el a hazájukat, és a 2010 óta regnáló kormányok alatt többen mentek el kényszerűségből, mint akár ’56 után, ami történelmi szempontból azért egy katasztrofális adat. Sőt, azt is felismerni látszik a kormányzat, hogy 2010 óta a Kárpát-medencei összmagyar lakosság száma, tehát az itt élő magyarok száma majd’ egymillió fővel csökkent. Úgy gondolom, hogy ez az az igazi dráma, amely mellett nem mehetnénk el szó nélkül, és itt adódik a kérdés, hogy milyen hazaváró stratégiája van ennek a kormányzatnak, milyen programokat foganatosított - ebből nagyon kevés van -, milyeneket tervez foganatosítani annak érdekében, hogy aki valóban nem a kalandvágyat érezte, hanem a kényszert. Mondok egy életszerű példát, nagyon sok ilyennel találkoztam: az itteni korábban felvett devizahitelének a megemelkedett, megugrott
