Országgyűlési Napló - 2020. évi rendkívüli nyári ülésszak
2020. július 2. csütörtök - 145. szám - A nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény módosításáról szóló előterjesztéshez benyújtott bizottsági jelentések és az összegző módosító javaslat vitája - ANDER BALÁZS (Jobbik):
382 Köszönöm szépen, Ritter Imre nemzetiségi képviselő úr. Most a képviselői felszólalások következnek, a napirend szerinti időkeretekben. A vita során kétperces hozzászólásra nincsen lehetőség. Elsőként megadom a szót Ander Balázs képviselő úrnak, Jobbik. ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! A törvényjavaslatot támogatni fogjuk, viszont nagyon-nagyon súlyos kritikáink vannak, viszont azok az állapotok is nagyon súlyosak, amelyek Magyarországon kialakultak. És most lehet visszamutogatni, elmúlttízévezni, meg elmúltnyolcévezni, meg aztán még visszamenni korábbi időpontokra, és okolni, hibáztatni itt egymást azokért az állapotokért, amelyekkel sok esetben ezekben a közoktatási, köznevelési intézményekben találkozhatnak a pedagógusok, gyerekek, szülők, de ennek nem sok értelme lenne. Ami van, ez az áldatlan állapot sok helyütt, ami tapasztalható, azt meg kell oldani. Azt hiszem, hogy abban még Arató képviselőtársamnak is igaza van, hogy ez az ország érdeke, enélkül itt szebb jövőről álmodozni valóban nem lehetne. A felelősséget sem lehet kenegetni, és egyoldalúan államra, ilyen vagy olyan kormányzatokra tolni. Ez a felelősség, sokszor hangoztattuk, én magam is elmondtam, megosztott. Az államé is, és adott esetben, ha szegregációról, integrációról van szó, akkor a többségi társadalomé is olyanformán, hogy igenis, akik ki akarnak kapaszkodni abból az állapotból, ami senkinek nem jó, akkor a segítő kezet nekünk kötelességünk megadni, és nem visszarugdalni, visszataposni oda ezeket az embereket, ahonnét ők maguk is szabadulnának. Viszont megvan a felelősség a másik oldalon is, hogy így fogalmazzak, bár nem szeretek oldalakról beszélni. Hiszem azt, hogy ez az ország közös országunk kellene hogy legyen, mert enélkül itt felvirágzás nem lesz. Szóval, a felelősség megvan, ez pedig az, hogy azt az antikultúrát, a kívülállás kultúráját, azt az ellenkultúrát, ami sok esetben bizony a családokon belül generációk óta hagyományozódik, egészen egyszerűen el kell felejteni; sehova nem vezet. Beszélhetnék akkor itt most a bosselmanni családimiliő-tipológiáról és a szociálökonómiai elméletekről, amelyek világosan kimondják, hogy a deviancia terjedésében milyen iszonyatos felelőssége van a családi környezetnek. S bizony a családi környezet meghatározó. Meghatározó, hogy ezek a gyermekek hogyan viszonyulnak az iskolához, a tanárokhoz, az egyetlenegy kitörési lehetőséghez egyébként is, hiszen csak nagyon kevés emberből lehet Való Világ- vagy ilyen-olyan X-Faktor-sztár. Az iskola lenne a megoldás az ország gondjaira, és itt leszakadó vagy évszázadok óta leszakadt társadalmi csoportok problémáira, bajaira is. Ehhez azonban szükséges az a kulturális szemléletbeli váltás, ami fölismeri azt, hogy az iskola valóban nem ellenség, a tanár nem ellenség, hanem tényleg az egyetlenegy lehetőség. Itt hadd hivatkozzam akkor egy dél-somogyi közéleti cigány emberre, jó ismerősömre, barátomra, Kalányos „iraki” Pistára, aki egy írásában éppen a hivatkozott ügyre vagy ahhoz kapcsolódóan írta, hogy ezek a gyerekek nagyon valószínű, hogy nem a jólneveltség csecsén szocializálódtak. Tehát annak az oktatásszociológiában bevett fogalomnak, a white flightnak a jelensége azért mégiscsak megmagyarázásra szorul. (15.20) Ez a magyarázat pedig az, hogy a szülők és maguk a diákok sem érzik sok esetben magukat biztonságban egy-egy ilyen szegregálódott, elgettósodott iskolában. Erre kell megoldást találni. Azt is elmondtuk egyébként, hogy ez a törvényjavaslat egy tüneti kezelés. Ebben, mondjuk, akkor a Nemzeti Pedagógus Karral értünk egyet, hogy csak egy tüneti kezelés, egy tűzoltás lehet, de semmiképpen sem generális, átfogó, mindenre kiterjedő megoldás. Ennél sokkal, sokkal többre lenne szükség. Azt elismerem a valóság és a normalitás talaján állva, hogy bizony sajnos előfordulhatnak, és tudjuk, vannak olyan iskolák, ahol ez a szakadékszéli állapot bekövetkezett, ahonnét menekíti mindenki a gyermekét, aki csak tudja, és ezek az iskolák bizony szegregálódnak. Aztán itt akkor el lehet azon is gondolkodni, hogy kirekesztésről vagy inkább kirekesztődésről van szó, amikor
