Országgyűlési Napló - 2020. évi tavaszi ülésszak
2020. június 9. kedd - 137. szám - Az iskolai erőszak megszüntetése és megelőzése érdekében szükséges egyes törvénymódosításokról szóló törvényjavaslat általános vitája a lezárásig - ELNÖK: - ANDER BALÁZS (Jobbik):
3657 történelemtanár vagyok -, de azért azt mondjuk már ki, hogy nem az utóbbi tíz évben kezdődtek ezek a problémák! Hadd hozzak ide akkor két olyan gyalázatos történetet, amely pont hogy 2008-ban esett meg! Az egyik az volt, amikor éppen egy sportoló, K. Rajmund verte agyon a nyílt utcán az osztálytársát, majd 2008-as az a történet is, amikor a kaposvári, elitgimnáziumnak számító intézményben két osztálytársa bizony szintén agyonverte Jocót a 10/B-ből. Tehát ha most itt arra akarjuk kihegyezni a dolgot, hogy az utóbbi tíz év vagy az azt megelőző nyolc év, szerintem megint csak vakvágányra futunk, és ebből az egészből semmit nem fogunk megérteni. Az iskolák fenntartása. Talán éppen 2008-ban, igen, akkor jelent meg a Zöld könyv az oktatásról, annak helyzetéről, és pontosan az volt az egyik fő követelés, hogy az önkormányzati fenntartásból kerüljön állami kézbe az oktatásügy, azért, hogy azt a hatalmas, szakadéknyi különbséget, ami sok helyütt megfigyelhető volt, valami módon ki lehessen egyenlíteni. Hogy ez nem sikerült, az viszont már nyilvánvalóan a mostani kormányzatnak a bűne, de azért a probléma egy kicsit összetettebb. (16.10) Tiszteletről beszélt Horváth képviselőtársam. Igen, sajnos elmúltak azok az idők, amikor még például a falujából kiemelkedő és miniszterré váló Nagyatádi Szabó István úgy viszonyult egykori tanárához, tanítójához, amikor visszament Csokonyavisontára, hogy őt mester uramnak köszöntötte, és megsüvegelte. Azok valóban ilyen idők voltak. Óriási társadalmi problémákkal nézünk szembe, ezeket kellene megoldani, és hogy ebben kié a felelősség, megint csak azt tudom mondani, hogy az a roncstársadalmi összeomlás, ami millió és millió embert maga alá temetett, az nemcsak az elmúlt tíz évnek meg nem is az azt megelőző nyolc évnek, hanem a rendszerváltásnak vagy még az azt megelőző időszaknak is a bűnös eredménye. Az, hogy ez a neoliberális sokkterápia, ami a mai napig sok esetben hat és megfigyelhető, olyan állapotba juttatott itt egész társadalmi csoportokat, amiből kiverekedni, onnét őket integrálni igenigen nehéz lesz, az szerintem kétségkívül áll. Vannak egyébként jó gyakorlatok. A múlt héten is beszéltem ezekről a jó gyakorlatokról, mert a pedagógiai optimizmus által vezérelve hiszem azt, hogy sok esetben még a reménytelen helyzetekben is van valamiféle konstruktív megoldás. Horváth képviselőtársam azt mondta erre a törvényjavaslatra, hogy ő úgy gondolja, úgy látja, hogy az út elején állunk. Azért én ezt annyira finomítanám, hogy szerintem meg a szakadék szélén, legalábbis ebben a tekintetben. Hogy onnét hová tovább, még egy lépés előre és bele a szakadékba, aztán majd annak az alján lesz valami, vagy pedig lesz egy hátraarc, és abból, ami ott keletkezett az elmúlt tíz, az azt megelőző nyolc vagy éppen a rendszerváltás óta lezajlott harminc év alatt, hogy abból aztán lehet-e majd valamit csinálni, az megint egy másik kérdés. Az azonban biztos, hogy ez egy nagyon-nagyon hosszú folyamat lesz. Senki ne gondolja azt, hogy ezeket a közösségeket megmenteni egyfajta varázsütésre máról holnapra sikerülni fog. Ez nem így lesz! Éppen itt van talán ezeknek a jó gyakorlatoknak az egyik buktatója, hogy iszonyatos energiát követelnek meg, hatalmas munkabefektetést a pedagógusok részéről is. Múlt csütörtökön fölhoztam pozitív példaként a hejőkeresztúri iskolamodellt; tipikus borsodi gettófalu, rengeteg halmozottan hátrányos helyzetű és cigány származású gyermekkel. Mégis az iskola sikeres, nincsenek fegyelmezési problémák, nincsenek túlkoros diákok, és annak ellenére, hogy a tanulóközösség kétharmada hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű, jelentős többségük mintegy 70 százalékban olyan intézményben tanul tovább, ami érettségit is ad. Tehát ez egy sikertörténet, egy jó gyakorlat, amit adaptálni kellene, és a hazai iskolarendszert mindenben támogatni, hogy ezt át tudják venni. Az a helyzet, hogy ez a mindenben való támogatás sok esetben egyébként, úgy vesszük észre, hogy megbicsaklik. De vannak más jó gyakorlatok is. De itt megint csak meg kell kérdeznem, hogy miért az utolsó vagy az utolsó utáni pillanatban kaptak a fejükhöz. Igen, létezik az MTA által koordinált szakmódszertani fejlesztés. De miért most? Önök nyilvánvalóan látták azt 2010-ben, amikor átvették a kormányrudat - itt ezekre az előbb fölhozott, csak 2008-ból való példákra is hadd utaljak -, hogy óriási problémák vannak ott bent, az iskolában. Ha ezt akkor látták, márpedig látni kellett, mert ha
