Országgyűlési Napló - 2020. évi tavaszi ülésszak
2020. június 4. csütörtök - 135 / 2. szám - A Színház- és Filmművészeti Egyetemért Alapítványról, a Színház- és Filmművészeti Egyetemért Alapítvány és a Színház- és Filmművészeti Egyetem részére történő vagyonjuttatásról szóló törvényjavaslat általános vitája a lezárásig - ELNÖK: - DR. VARGA-DAMM ANDREA (független):
3459 Egyébként pedig, ha az egyetemnek az elidegenítési tilalom mellett engedélyezzük, hogy eladja, akkor mondjuk, a minimum, amit elvártam volna ebben a szabályozásban, hogy mondja meg, hogy ennek a dolognak ki lesz a gazdája, ki felügyeli. A vagyongazdálkodásért felelős miniszter? A Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.? Kicsoda? A Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. szerepel ebben a javaslatban, van feladata. De az, hogy egy egyetemnek ingyenesen juttatott vagyont eladjanak úgy, hogy elidegenítési és terhelési tilalom van bejegyezve, úgy valakinek ebben dolga van. (21.10) Hiányos a jogszabály, ugyanis a jogszabály azt is kimondja, hogy a nemzeti vagyonról szóló törvénynek milyen passzusai nem vonatkoznak erre a javaslatcsomagra és az ebben szereplő intézkedésekre, úgyhogy meg kell mondjam önöknek, ember legyen a talpán majd, ha egy ilyen szituáció kialakul, hogy kinek mi lenne a dolga. Megint hiányos szabályozásról beszélünk, és meggyőződésem, hogy ’22 előtt még valószínűleg ezeknek a törvényeknek a módosítása is be fog érkezni, mert rá fognak jönni az életből, hogy ez nem alkalmazható úgy, ahogy le van írva. Jó pár képviselőtársam beszélt arról, hogy alapvetően például a Színház- és Filmművészeti Egyetem vonatkozásában egy politikai befolyás szándéka áll e javaslat mögött, és azt szeretnék, ha jobban beleszólhatna az állam egy liberálisabb egyetem életébe és a képzésbe, és a világhírűnek nevezett és tekintett filmes és színházi világ teljesítményének rovására mehet ez. Én egy kicsit azért máshogy közelítenék ehhez a kérdéshez, hangsúlyozva, hogy nagyon nem szeretném, ha a művészvilágba bármilyen módon bármilyen politika beleszólna. A művészi szabadság egy szent dolog, abba nincs dolga politikusoknak beleszólni, mert egyvalaki dönti el, hogy a művészi alkotás tetszetős-e, az pedig a közönség. A politikusnak is pont ugyanolyan véleménye lehet, mint a közönségből bármilyen egyszerű embernek. De nekem még abban a csodálatos életben volt szerencsém, hogy én még negyven évvel ezelőtti színházi előadásokra is tudok emlékezni, húsz évvel ezelőtti színházi előadásokra is tudok emlékezni, és születésem óta bármikor volt nagy színészek hangját ma is megismerem, és tudom, hogy hívják őket. A mozgásukról megismerem anélkül, hogy megszólalnának. Volt nekünk szerencsénk jó pár évtizeden keresztül megélni azt, hogy minden kiváló színészünknek, filmszínésznek tudtuk a nevét, a hangját, csak ha a szemét láttuk is, felismertük. Ma szívesen mondok önöknek neveket, hogy egyáltalán tudják-e, hogy ők kik, felismernék-e a hangjukat, eszükbe jutna-e a hanglejtésük vagy az arcuk vagy a szemük, vagy bármi. Csak pár példát mondok. Schruff Milán: gondolom, senki nem tudja, kicsoda, pedig ő az „Az oroszlán télen”-ben játssza az Oroszlánszívű Richárdot ma, mondjuk most, a koronavírus-járvány alatt nem, de ha a színházak nyitva lennének. Vagy például Kocsis Gergely: nagy valószínűséggel nem ismerik, pedig ő Platonovot játssza. Vagy például Horváth Lajos Ottó, aki „A vihar”-ban Prospero. Azért hoztam ide ezeket a neveket, képviselőtársaim, mert mutatja azt ma, ami van, hogy a 45 év alatti színész korosztálynak már nem ismerjük a hangját, nem ismerjük fel az utcán, ha ránézünk a szemére, nem tudjuk azonosítani. És tudják, miért van ez? Mert hiába van jó színészképzés, hiába van jó dramaturg-, rendező-, operatőrképzés, amikor kijönnek ezek a művészek az iskolából, közel nincs olyan támogató kulturális közeg, hogy őket a képességeik és a teljesítményük alapján olyannak láthassuk, és úgy ismerhessük, ahogy a régi nagy színészeket. Azt még véletlen sem merném mondani, hiszen nem látok bele, hogy nem olyan csillogó egyéniségek kerülnek be, és ezért nem látjuk, nem, mert azokat a régi csillogó egyéniségeket sem ismertük volna, ha a televízió és a megfizethető színház - hangsúlyozom, megfizethető színház - nem adott volna számukra lehetőséget, számtalan lehetőséget arra, hogy a közönség őket megismerje. Mert hiába van egy világszínvonalú, jó Színház- és Filmművészeti Egyetem, hogyha az onnan kikerülő fiatal művészek nem abba a támogató közegbe kerülnek, ami létre tudná hozni ugyanazt a népszerűséget, ugyanazt az ismertséget, amit a régi színészeknek. Hogy ma egy színész akkor tud ismert lenni, ha a bulvárlapok címoldalára kerül, ha limonádé előadásokban tud ott lenni, semmirevaló filmekben tud szerepelni, ma az jelenti az ismertséget, a celebség jelenti az ismertséget.
