Országgyűlési Napló - 2020. évi tavaszi ülésszak
2020. június 4. csütörtök - 135 / 2. szám - A nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája a lezárásig - ELNÖK: - HORVÁTH LÁSZLÓ (Fidesz):
3438 valaki, és azt mondta volna, hogy ez most már tűrhetetlen, és itt most már megállj. Én nagyon örülök Ander Balázs úr felszólalásának, mert azt is láttuk, hogy a Jobbik eddig bejárt útja nemcsak buktatókkal és zsákutcákkal, hanem talán még előrehaladással is jellemezhető, merthogy most már keresik a probléma gyökerét, nem szeretnék a tüneti kezeléseket, és pszichológiáról, pedagógiáról beszélnek, ami egyébként helyes. Azért mondom, hogy ez egy pozitív elmozdulás, merthogy én emlékszem arra, személyesen tanúja voltam, hogy 2011-ben nem a tanoda meg nem a modern pedagógia, hanem a bakancs és a megfélemlítés volt a recept. Örülök, hogy idáig eljutottak ebben a történetben, mert tudunk beszélni értelmesen, azt hiszem. Ami pedig nehézzé teszi, ami a következő, azt hiszem, egy közös kihívás számunkra. Arató képviselőtársam is arról beszélt, hogy ez egy régi probléma, és szinte mindenki rámutatott arra, hogy a probléma gyökeréig kell eljutni. Az a helyzet, hogy a probléma gyökere az erőszak kapcsán - hozzáteszem, a képviselőik nagy része erre az első paragrafusra koncentrálta a felszólalását, volt néhány üdítő kivétel - nem az iskolában van. Ha az iskolában akarjuk kezelni és csakis az iskolában akarjuk kezelni azt, aminek a gyökere nem az iskolában van, akkor felemás megoldásokhoz jutunk. Ki kell mondani, hogy a probléma, az iskolai erőszak problémájának a gyökere nem az iskolában van, nem a pedagógusnál van a megoldás kulcsa és a varázsvessző, a probléma gyökere és az erőszak gyökere a családban van és a közvetlen környezetben, és onnan hozza az erőszakos tanuló, diák azt a modellt, azt az életstratégiát vagy problémakezelési mintát, amit az iskolában is érvényesíteni szeretne. Erről tudnánk beszélni, és talán itt lehetne megint egy közmegegyezést kialakítani, hogy ahelyett, hogy ezt az egész problémakezelést az iskolára lőcsöljük, és persze a kormányra, mert az aztán meg mindenről tehet, mindenről is tehet, komolyan szembe tudnánk nézni ezzel a kérdéssel, mert akkor ki kéne mondani igazságokat. Való igaz, hogy az egyik ilyen kérdés, amivel szembe kéne nézni őszintén, hogy hová jutottunk, hova is jutott eredményeit tekintve az integrált oktatás és az az erőltetett integráció, amely, úgy gondolom, mára rengeteg kudarcot hozott, csak kudarcokról hallunk. De valamiért mint egy mantrát, mint egy uniós mantrát ezt állandóan ismételgetve, rohanunk bele egyébként, azt mondom, lelkiismeretlenül olyan statisztikagyártásba, amely még mindig azt mondja, hogy ez a fajta integrált oktatás, ahol mindenki mindenkivel úgy van összezárva, hogy a gyengébbnek esélye sincs a felzárkózásra… - egyetértek Ungár képviselő úrral, én is beszéltem gyógypedagógusokkal, megerősítettek sok mindent, amit ő mond, de azt is, hogy a nagy létszámú osztályokban, ahol az integrálandók száma meghaladja azt a minimumot, aminél még egyáltalán van esély az integrációra, ott már ez egy kudarcra ítélt történet. Ezt csináljuk, és ezt csinálja a pedagógia, hogy őszintétlen módon azt mondja, hogy ha bekeverem a rossz képességűeket a nagyszámú jó képességű közé, sőt még jobban tolom be őket, akkor majd felzárkóznak a rosszabb képességűek, és a gyengébbek erősebbek lesznek, de a gyakorlat nem ezt mutatja. A gyakorlat azt mutatja, hogy az ilyen erőltetett integrációnál a gyengébb nem lesz erősebb, a jó pedig nem tud előre menni. Jó alkalom ez a vita arra, hogy legalább elkezdjük ezt a gondolkodást, és a helyzet pedig az, hogy bár nincs itt Tordai képviselő úr (Ungár Péter: De itt van, ott van fenn!) - ja, ott van fent, elnézést kérek, innen is elnézést kérek -, no, szóval a helyzet az, hogy persze az egy jogos felvetése volt, hogy mindenki kezdje magán az erőszakmentességet. Ez alól ön sem kivétel, és a parlamenti patkóban bemutatott mutatványai, erőszakos mutatványai sem kivételek, de egyetértünk, az erőszakmentességet kezdje mindenki magán. A konzultáció kapcsán pedig azt szeretném mondani, hogy persze beszélhetünk egy problémáról magabiztosan és hangosan, de azért jó meghallgatni az érintetteket. Önnek becsületére legyen mondva - ön hozta ide egyébként Gyöngyöspatát utalás szintjén -, hogy ön legalább elment, ha nem többre, mint két órára vagy háromra, de ott volt. (19.30) Fotózkodásra is jutott idő. Sajnálom, hogy a párbeszéd vonatkozásában arra nem jutott idő, hogy pedagógusokkal is tudjon beszélni, akik ilyen erőszakos cselekmények áldozatai voltak, akik éveken
