Országgyűlési Napló - 2020. évi tavaszi ülésszak
2020. június 4. csütörtök - 135 / 2. szám - A nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája a lezárásig - ELNÖK: - TORDAI BENCE, a Párbeszéd képviselőcsoportja részéről:
3434 a társadalom semelyik részében nincsen helye erőszaknak. És hogyha a kormány szeretné csökkenteni az iskolai erőszak intenzitását, akkor talán érdemes lenne azzal kezdeni, hogy a társadalom egészében és hogyha még jobb, akkor magán kezdi, és a kormány kommunikációjában és cselekvésében csökkenti az erőszak jelenlétét. Ez nyilvánvalóan nehéz lesz. Az elmúlt tíz évben Orbán Viktor egymást követő kormányai arról voltak híresek, hogy folyamatosan harcot hirdetnek és harcot folytatnak valami ellen. Jobb esetben ezek képzelt, kitalált ellenségek, kicsit kevésbé jó esetben olyan távoli, elvont intézmények vagy személyek, akiknek Orbán Viktor és kormánya érdemben nem árthat. (Az elnöki széket Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.) De ahogy haladtunk előre az időben, és a társadalmi válság egyre több rétege vált egyre több ember számára világossá, és az így felgyülemlett feszültségeket a Fidesz megint csak kommunikációs eszközökkel óhajtotta kezelni, úgy váltak egyre inkább kézzelfogható, velünk élő, a magyar társadalom részét képező társadalmi csoportok ennek a politikailag irányított, erőszakos kampánynak a céltáblájává. És most év elején egy ilyen kampányba kezdett a Fidesz, amikor bírósági ítéleteket vitatott, amikor olyan pozíciókat vett fel, hogy azokkal a gyerekekkel szemben lép fel, akiktől megvonták a normális, színvonalas oktatás lehetőségét is. Bár ennek a kampánynak a dinamikáját megakasztotta a koronavírus-járvány, de úgy látszik, hogy véget vetni nem tudott neki, és most, ahogy a járvány első hulláma lecsengőben van, úgy látszik, hogy visszatérnek ehhez a kampányhoz. Ez nagyon szomorú, és jó lenne, hogy ha tényleg eljutottak addig, hogy felismernek egy létező, valós problémát, akkor a megfelelő szakmai felkészültséggel vagy ennek hiányában a szakmai felkészültséggel rendelkező személyekkel és szervezetekkel való konzultáció után érdemi kezelésre tesznek kísérletet. Nyilvánvalóan az iskolai erőszak legvégső pontja az elkövetett cselekmények kriminalizálása, büntetése, és az iskolarendőrség másra nem is jó. Egy lépéssel visszalépve biztos, hogy a pedagógiai eszköztár erősítése nagyon sokat használna. Biztos, hogyha a tanárok, a pedagógusok, az iskolában dolgozó szakszemélyzet olyan képzéseket kapna, olyan érzékenyítésen venne részt, olyan tréningeknek lehetne a részese, amelyek felkészítik őket az ilyen típusú helyzetekre, azzal előrébb lennénk. Az is biztos, hogyha pedagógiai asszisztensek, szociális munkások, iskolai pszichológusok segítenék az oktatók munkáját, akkor megint csak előrébb lennénk. Továbbmegyek, nemcsak pedagógiai eszköztár van, hanem szakpolitikai eszköztár is: ha az egész oktatási rendszert végre a méltó helyén kezelnék. Mondjuk, kezdhetnék azzal, hogy lenne egy oktatási minisztérium, folytathatnák azzal, hogy tisztességesen megfizetik a tanárokat, úgy, ahogy erre egyébként öt évvel ezelőtt kötelezettséget vállaltak, és akkor ezzel orvosolnák a munkaerőhiányt is, amely további konfliktusokat gerjeszthet, vagy azok kezelését nehezíti. Lehetne esetleg szó arról, hogy leülnek a szakszervezetekkel, partnernek tekintik őket, és azokat a javaslatokat, amelyeket ők proaktívan megfogalmaztak már évekkel korábban, figyelembe veszik, és erejükhöz, tehetségükhöz mérten megvalósítják. És aztán léphetnénk még egyet hátra, nemcsak a szigorúan vett szakpolitikára nézve, nemcsak a költségvetés-politikára nézve, hanem tényleg a kormányzás egész jellegére és minőségére nézve, és visszavehetnének ebből a kardcsörtető stílusból, ebből az ostoba, agresszív, macsó tempóból, ebből a militarizálódó hangnemből, ahol a kormányfőt és a minisztereit, államtitkárait hallgatva egyre inkább az az érzése az embernek, hogy csak az sikeres, aki erős, és az erős, aki oda tud csapni. És amikor folyamatosan az erőszak különböző verbális megjelenési formáival kell szembesülnünk a kormányzati kommunikációban és a kormánypártok kommunikációjában, akkor talán már kevésbé lehetünk meglepve, hogy ennyire kiterjedt a társadalomban és ezen belül is az iskolában az erőszak. Úgyhogy jó lenne, ha ezt az egész kérdéskört egy nagy, mély és őszinte önvizsgálattal kezdenék, és ebben nyilván nem államtitkár úrnak kell élen járnia, hogyha ennyi pozitív kivételezést megenged, hanem a kormány meghatározó tényezőinek és mindenekelőtt a kormányfőnek.
