Országgyűlési Napló - 2020. évi tavaszi ülésszak
2020. június 4. csütörtök - 135 / 2. szám - A nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája a lezárásig - ELNÖK: - ANDER BALÁZS, a Jobbik képviselőcsoportja részéről:
3421 tanárok ellen irányuló atrocitásokat, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Megengedhetetlenek az ilyesféle cselekmények, és azt hiszem, hogy az elkövetők meg kell hogy kapják a megfelelő büntetésüket. Megkímélem önöket attól, hogy itt a jogtechnikai részekkel untassak bárkit, szeretnék kifejezetten ezzel a témakörrel foglalkozni, de szerintem államtitkár úr úgyis számított rá, hogy az ellenzéki padsorokból ez lesz majd az a kardinális pont, amellyel itt a többségünk foglalkozni szeretne. Szóval, ezek az esetek, amelyeket a média is fölkapott, valószínűleg csak a jéghegy csúcsát jelentik, a latencia óriási lehet. Nekem is egyébként, mielőtt képviselő lettem, volt becsületes állásom is, tanítottam, ráadásul pontosan egy olyan vidéki szakképző iskolában, amely sok esetben ezeknek a problémáknak és annak a szociokulturális horrornak, ahonnan az ott tanuló gyerekek kikerülnek, bizony, széles tárházát tudja fölvonultatni. Azért mondom, hogy a latencia óriási lehet, mert bizony volt olyan, amikor egy-egy ilyen eset után a kollegina jóval később vallotta be és pironkodva, hogy mit műveltek adott esetben vele is a tanulók. Volt, aki valamiféle Amazonas menti indiánnak képzelve magát fúvócsővel lőtt bele egy ilyen kis tűs nyilacskát. Tényleg elképesztő, hogy mi visz arra fiatalokat, kvázi gyerekeket, hogy ilyen cselekményeket elkövessenek. De mégiscsak vissza kell kanyarodnunk ahhoz, hogy a büntetés, illetve az iskolaőrség megjelenése mennyire egy tüneti kezelés, mennyire egy sebtapasz azon a gennyedző problémán, amelyet az iskolai erőszak jelent a mai Magyarországon. Államtitkár úr, tíz éve kormányon vannak, azt hiszem, hogy talán jogos részünkről a kérdés, hogy mit tettek a tíz év alatt annak érdekében, hogy az ilyen esetek, a mezőtúri, és lehetne sorolni valóban ezeket a horrorisztikus cselekményeket, ne történhessenek meg. Tehát valahol a probléma gyökerénél kellene ezt az egész bajt kezelni. És ebben azért nem vitézkedtek. Innen, a Jobbik padsoraiból is évről évre benyújtjuk azokat a költségvetési módosító javaslatokat, amelyek pontosan azt célozzák, hogy mondjuk, a kora gyerekkori integráció sokkal nagyobb, kiemelt figyelmet élvezzen Magyarországon. Meg kell nézni, hogy mennyit költ a magyar állam, mondjuk, a „Biztos kezdet” gyerekházak programra, amely egy nagyon jó kezdeményezés, főleg, ha jól csinálják, és nem sinkófálják el adott esetben az ott végzendő munkát. Szóval, mi azt mondjuk, hogy ezektől a programoktól nem kellene sajnálni a pénzt, hiszen a magyar jövőt mentenénk ezzel meg. Azt is mondjuk, hogy a tanodákra is jobban oda kellene figyelni, hiszen sok esetben olyan problémás családi hátterű gyerekekkel foglalkoznak tényleg hitből, szeretetből, odaadásból, szakmaiságból azok a pedagógusok, akik ott dolgoznak, hogy teljes mértékben megalázó és megengedhetetlen az, hogy ha visszagondolok a ’19es esztendőre, ott egy féléves csúszásban legyen az a pénzmennyiség, amire a magyar államtól számítottak. És azt is mondjuk, ha ezek a tanodák jól működnek, akkor ezeket a modelleket, a jó gyakorlatokat terjeszteni kellene, a magyar állam részéről pedig sokkal inkább támogatni ahhoz képest, mint amit most látunk. Tehát megvan az államnak is a felelőssége, ez tény és való. És ha megnézzük, hogy ezekre a területekre mekkora forrásmennyiség érkezik, és összevetjük azzal, hogy itt mire költenek, akkor az ember haja égnek áll, fogjuk a fejünket, és nem értjük, hogy önök miért nem látják azt, hogy ez egy olyan terület, amelyre fokozottan kellene koncentrálni, ha meg akarjuk menteni az ország közös jövőjét, hiszen a köznyugalom múlik azon, hogy mennyi gyerek megy adott esetben a lecsóba. Ugye, nem kell különösebben ragoznom, hogy kitől van ez a megállapítás: Pokorni Zoltántól. Valóban, a mai Magyarországon az a helyzet, hogy éves szinten mintegy tízezer gyermek, tízezer fiatal kallódik, veszik el, tűnik el, és a magyar államnak óriási felelőssége lenne abban, hogy őket megmentse. És a köznyugalmat is megmentse, mert ha évről évre 10-15-20 ezernyi fiatal kerül úgy ki a munkaerőpiacra, hogy semmiféle használható képzettséggel nem rendelkezik, korai iskolaelhagyóként csak lézeng a világban, akkor azt hiszem, hogy nem kell túlságosan ragoznom azt, hogy ebből milyen társadalmi robbanás lehet előbb vagy utóbb. Tehát megvan az állam felelőssége. Soha, de soha nem fogom azt mondani, hogy ne lenne meg az egyén felelőssége, az az ember nem én vagyok. Soha nem fogom azt mondani, hogy a családnak ne lenne meg a felelőssége. Egyébként nagyon sajnálom, hogy nem Rétvári államtitkár úr van most
