Országgyűlési Napló - 2020. évi tavaszi ülésszak
2020. június 4. csütörtök - 135. szám - Az emlékülés megnyitása - DR. ÁDER JÁNOS köztársasági elnök:
3342 elveinek, de a tárgyalásoknak is hátat fordított; az amerikaiakat párizsi nagykövetük képviselte a meghallgatásokon. Apponyi Albert, a magyar delegáció vezetője mindössze egy beszéd megtartására kapott lehetőséget. Vitára, érvek felsorakoztatására, dokumentumok nyilvános bemutatására nem kerülhetett sor. Magyarország sorsáról nem 1920-ban döntöttek. Jóval korábban. Sunyi háttértárgyalásokon. Felkészületlen politikusok, politikai kalandorok, önjelölt próféták, fizetett ügynökök, elfogult, részben korrumpált szakértők, magyargyűlölettel fertőzött újságírók közös munkája mindaz, amit ma trianoni diktátumnak hívunk. Száz év elteltével joggal tehetjük fel a kérdést: békét hozott-e Trianon? Nem. Két évtizeddel később az öldöklés folytatódott. Segítette-e a térség, Közép-Európa és Kelet-Európa gazdasági fejlődését? Nem. Csökkentette-e az etnikai feszültséget a térségben? Nem. A döntés egy soknemzetiségű országból több soknemzetiségű országot kreált; ezzel újabb viszálykodás magvait hintette el. Ráadásul sem a német nemzetiszocializmus, sem az orosz bolsevizmus későbbi térnyerését nem tudta megakadályozni. Churchill a háborúról írott visszaemlékezéseiben így írt erről: Egyetlen olyan népe vagy tartománya sincs a Habsburgok birodalmának, amelynek a függetlenség elnyerése ne hozott volna olyan kínokat, amelyeket hajdani költők és teológusok a kárhozottaknak tartottak fenn. Tisztelt Ház! Az utolsó kérdés, amit fel kell tennünk: igazságos volt-e a trianoni döntés? Az, hogy mi, magyarok, igazságtalannak érezzük, érthető. De mit gondolnak mások? Harold Nicolson, akinek szavait beszédem elején idéztem, és aki magyarbarátsággal nem vádolható, évekkel később a következőket írta: A román igények bizottsága csak Erdélyben gondolkozott. A cseh igények bizottsága Szlovákia déli határára összpontosított. Ez a két, egymástól teljesen elkülönült bizottság olyan területi és népességi veszteségeket kényszerített Magyarországra, amelyek a maguk összességében igen súlyosak voltak. Ha a munkát egy magyar bizottság kezébe összpontosítják, nem csupán szélesebb határövezet lett volna a vita tárgya, hanem azt is látták volna, hogy a területi cessziók összessége sokkal több magyart helyez idegen uralom alá, mint amennyi az önrendelkezés elvével összeegyeztethető. De idézhetnénk Anglia akkori miniszterelnökét, Lloyd George-ot is: Sosem lesz béke DélkeletEurópában, ha minden most létrejövő kis állam határain belül nagyszámú magyar kisebbség lesz. Ezért a béke irányadó elvének javaslom, hogy amennyire emberileg lehetséges, a különböző népfajokat csatolják anyaországaikhoz, és ennek a kritériumnak elsőbbséggel kell rendelkeznie a hadászati, gazdasági vagy közlekedési megfontolásokkal szemben. Végül idézzük François Mitterrand-t, Franciaország szocialista köztársasági elnökét, aki 1992ben a következőket mondta: E század valamennyi békeszerződése és különösen az 1914-18-as háború nyomán sarjadt békeszerződések, kezdve a versailles-in, de az 1945-ös és az azt követő békeszerződések is igazságtalan békeszerződések, melyek a győztes dicsőségének vagy hatalmi vágyának vagy közvetlen érdekeinek kielégítése érdekében mindig tagadták a történelmi, földrajzi, szellemi vagy etnikai realitásokat. A következő háború drámája mindig az előző békeszerződések rendelkezései közé íródott. Tisztelt Megemlékezők! Mindarról, ami Trianon előtt és után történt, idézhetném Adyt, József Attilát, Kosztolányit, Juhász Gyulát, Babitsot, Karinthyt, Krúdyt, Móriczot, Reményiket, Kós Károlyt, Szerb Antalt, Márait. Külön megemlékezést szánhatnánk az igazságtalanság miatt érzett fájdalmuknak. Most mégsem tőlük, hanem egy, a trianoni döntés után született és 1948-ban Ausztráliába menekült költőtől, Ruttkai Arnoldtól idézek néhány verssort: „Mi kell még...? / Nem volt elég a hétpecsétes Békeokmány, / az ingyen kapott ősi föld...? / Nem volt elég a sebtében meghúzott országhatár, / kertek végében a málnabokor mögött? / Kevés volt talán, / a lehullott utcatábla, / átköltött térkép, / eldőlt szobor...? / Az anyanyelv már rég föld alá költözött, / suttogva szólt a zsalugáterek mögött. / Bezárt az ódon iskola, / elhalt a dal, / kidőlt a harangláb. / Az emlékek is reszketve féltek.” (11.40)