Országgyűlési Napló - 2020. évi tavaszi ülésszak
2020. május 7. csütörtök - 127. szám - Egyes törvényeknek a felnőttképzési tevékenység ösztönzésével összefüggő módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája a lezárásig - ELNÖK: - ARATÓ GERGELY (DK): - ELNÖK: - ANDER BALÁZS (Jobbik):
2418 az volt, hogy megkövetelték a felelősségvállalást ezekben a programokban, és együttműködést vártak el. Azt hiszem, hogy ez két olyan kardinális dolog, ami sok esetben, mondjuk, itt a felnőttoktatás kapcsán sem működött Magyarországon. (15.30) Most már tíz éve vannak kormányon, tisztelt kormánypárti képviselő urak és hölgyek, hadd utaljak itt a Farkas Flórián-féle, hát, „Út a munka világába” programra, de inkább az „út a lopás világába vezető” förmedvényt csináló valamire, aminek közösen issza meg a levét magyar és cigány ebben az országban. (Soltész Miklós: Rasszista mondatok hangzanak el!) Micsoda?! Képviselőtársam! Ez a valóság. Az a rasszizmus, ha az integrációra szánt pénzeket - és akkor itt ÁSZ-jelentésekre hivatkozhatok - pofátlanul ellopják, elfüstölik, és olyan dolgokra költik, ami nem szolgálja az itt élő közösségek érdekét. Na, ha valami rasszizmus, akkor ez az! Nem az, hogy bárki rá mer mutatni arra, hogy bizony nemcsak hibák, hanem nagyon komoly bűnök voltak megfigyelhetők, mondjuk, akkor ezekben a kérdésekben is itt Magyarországon. Amikor azt mondtam a vezérszónokim elején, hogy bizony komoly fenntartásaink is vannak a törvényjavaslattal vagy aggályaink ezzel kapcsolatban, akkor azok pontosan erről szóltak. Tehát ha itt arról szól a történet, hogy mondjuk, a felnőttoktatási piacot úgy kívánják átrendezni, hogy bizonyos haverok ezzel jól járjanak, az össztársadalom pedig ne, akkor nekünk kötelességünk lesz újra csak szólni. Ha ez arról szól, hogy ezeket a pénzeket, amiket erre a kérdésre kell fordítani - mert különben ennek az országnak annyi -, majd ilyen-olyan baráti cégeken keresztül fogják elkezelgetni, akkor mi szólni fogunk, mert ez a kötelességünk. Ez mindannyiunk kötelessége ebben az országban. Azt hiszem, hogy ha itt rasszizmust emlegetnek, akkor képviselőtársamnak is mondom, hogy nyugodtan olvassa el államtitkár úr PhD-értekezését, akkor rá fog jönni arra, hogy amiről én beszélek, az egyáltalán nem rasszizmus, hanem a legmagasabb szintű felelősségérzet azért, hogy ezzel az országgal és a benne élő emberekkel mi fog történni az elkövetkezendő évtizedekben. De szívesen beszélek egyébként erről (Szászfalvi László közbeszól.) - csak ne sokáig... Pedig a téma, azt hiszem, megérdemelné azt a figyelmet, hogy sokáig beszéljünk róla, de ha nem beszélünk róla, akkor annyit tudok ajánlani, hogy tényleg vegyék elő azt a dolgozatot, olvassák el, fogadják meg, és a politikájukat aszerint igazítsák. Mert az a helyzet, hogy 1967-ben, hogy a ’67-es szintnél maradjunk, akkor mondjuk, az egy főre jutó GDP Szingapúrban (Jelzésre:) - ne sóhajtozz! -, az a helyzet, hogy olyan 600 dollár körül mozgott éves szinten. Ez 2011-re 60 ezer dollár fölé nőtt, úgy, hogy ez egy multikulturális társadalom volt, vallásilag, nyelvileg és minden tekintetben szétszabdalt posztgyarmati társadalom. És ebből tudtak tulajdonképpen már a XX. században a XXI. századba katapultálni ott, Szingapúrban. A kérdés az, hogy hogyan. A válasz megvan, államtitkár úr kiváló dolgozata ezt fölvázolta, ezt kellene másolni itt Magyarországon is. A 13,4 százalékos maláj kisebbség oktatási mutatói az 1980-as években nagyjából megegyeztek a 2010-es hazai mutatókkal, amelyeket a cigányságra vonatkoztatunk. Tehát 1 százalékot nem ért el a felsőfokú végzettséggel rendelkező malájok aránya, és az alapfokú végzettséggel rendelkezők aránya is olyan 70-80 százalék körül mozgott. 20-25 év alatt ezt az egészet megfordították, és mostanra körülbelül 13 százaléka az ottani rettentő hátrányos helyzetből induló maláj kisebbségnek főiskolai, egyetemi végzettséggel bír. A csak alapfokú iskolai végzettséggel rendelkezők arányát is leszorították 30 százalék környékére. No, kérem szépen, így lehet majd előrelépni abban az értékláncban, a globális vállalatok, multinacionális cégek globális értékláncaiban, amely, ha nem fog sikerülni itt nekünk Magyarországon, akkor azok a társadalmi problémák egyre csak fokozódni fognak, amelyekkel naponta találkozunk, ha hajlandóak vagyunk kilépni, kimozdulni az elefántcsonttoronyból, és mondjuk, a rózsaszín vagy a narancsszínű üvegbúra alól kitekinteni, és a nagy magyar valóságot megtapasztalni. Csakis így fog működni, ha ezeken az értékláncokon előre tudunk mozdulni. De ha ott maradunk ennek a „v” betű formájú értékláncnak az alján, a közepén egyébként, akkor marad az, hogy a magyar melós, a magyar munkás egyszer használatos, tulajdonképpen eldobható biorobottá degradálódik, aminek a társadalmi folyamatait itt az elmúlt években jól láttuk. Akárcsak azt idehozva, hogy a munka törvénykönyvével mit műveltek, azt idehozva, hogy Orbán Viktor azzal
