Országgyűlési Napló - 2020. évi tavaszi ülésszak
2020. április 21. kedd - 121. szám - A kulturális intézményekben foglalkoztatottak közalkalmazotti jogviszonyának átalakulásáról, valamint egyes kulturális tárgyú törvények módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája a lezárásig - ELNÖK: - BENCSIK JÁNOS (független):
1794 megyei könyvtárossal, ahol, mondjuk, nem kellő számban kölcsönöznek ki szépirodalmi műveket? Elbocsátják a könyvtárost? Vagy mondjuk, Borsodnádasdon van egy művelődésszervező, aki varrótanfolyamot tart, és a művház csak félig telik meg, akkor neki három hónapra hosszabbítanak csak szerződést? Mit fog jelenteni a gyakorlatban a képességekhez és a hatékonysághoz szabott díjazás? Érdekes módon, fideszes képviselőtársaim, ez nem jutott eszükbe akkor, amikor 2018-ban a saját fizetésükről döntöttek. Akkor érdekes módon ez a szempont, hogy igazítsuk ezt a hatékonysághoz, nem merült fel. Önök most akkor nagyon nagy gondban lennének egyébként, azon képviselőtársaik, akik évek óta nem szólaltak fel a parlamentben, csak gombot nyomogatni járnak be, egyetlen önálló indítványuk nincs. Miért nem tartják fontosnak, mondjuk, ha a kulturális dolgozókra kiterjesztjük a piaci szabályokat, miért nem terjesztjük ki akkor az egész törvényhozásra? Akkor mindenki úgy kapja a fizetését, hogy hány érdemi törvényjavaslata vagy felszólalása van. És ezek az emberek, akikről beszélünk, 2008 óta változatlan fizetés mellett, változatlan bértábla mellett kapják a bérüket, és most ki akarják szúrni a szemüket egy 6 százalékos béremeléssel úgy, hogy közben elveszítik az összes juttatásukat, már amit nem vettek el eddig, hiszen kafetériát már nem kapnak, az utazási kedvezményüket megvonták, tehát igazából nagyon sok mindent már nem tudnak megvonni tőlük. Ami maradt, az az a fajta biztonságérzet, ami az ő elbocsátásukat valamennyire védi, hogy az embereket nehezebben lehessen kilökni a piac karmai közé. Ez a törvényjavaslat, tisztelt képviselőtársaim, egy dologra jó: ebből is megtudhattuk, és ismét megbizonyosodtunk arról, hogy a Fidesz-KDNP egy szavakban nemzeti, módszerekben kommunista és egyébként pedig szellemiségében, gazdaságfilozófiájában egy virtigli neoliberális párt; ebből is ez derül ki, amit most elénk benyújtottak. Az előterjesztésben sokszor hivatkoztak arra, hogy a magyar kormány európai összehasonlításban is az egyik legtöbbet költ a kultúrára, a GDP 1,2 százalékát. Ezt nem vonom kétségbe, hogy így van, de azért én arról is szívesen látnék egy kimutatást, hogy mi van, ha ebből az összegből kivonjuk, mondjuk, az építési beruházásokat, mondjuk, a Várkert Bazár felújítását, amit háromszor kellett átadni, mert miután kétszer átadták, még nem sikerült eleget lopni belőle, még harmadjára is át kellett adni. Ha ezeket mind kivonjuk, és megnézzük, hogy mennyi pénz marad az épületekben dolgozó embereknek a bérére, képzésére, akkor vajon mennyi maradna? Erről is szívesen látnék egy kimutatást. Nem tudok nem kitérni államtitkár úrnak a nagy felháborodást keltett mondataira is, amelyek szerint azokra a könyvtárosokra, akik nem csinálnak semmit, nem lesz szükség. Én nem tudom, hogy államtitkár úr mikor volt utoljára könyvtárban, de az biztos, hogy nem mostanában volt. Mert ha járt mostanában könyvtárban, akkor tudnia kell, és a kultúráért felelős államtitkárként tudnia is illene, hogy azok az emberek, akik a könyvtárban dolgoznak, nagyon sokrétű, szerteágazó tevékenységet végeznek, és az ő munkájuk példaértékű, ezt a munkát példaértékű hivatástudattal végzik évek, évtizedek óta úgy, hogy közben minimális anyagi és társadalmi megbecsültségre számíthatnak. A könyvtárosok nem ücsörögnek a könyvespolc mellett, hanem tájékoztatnak, oktatnak egészen az óvodáskortól a nyugdíjas korosztályig, és a munkájuk nem ér véget délután ötkor vagy hatkor, amikor kimennek a könyvtárból, bezárják a könyvtár ajtaját, hanem otthoni képzésekkel, továbbképzésekkel fejlesztik magukat. A levéltáros dolgozók sem tűnnek el a polcok között. Az ő odaadó munkájuk nélkül elképzelhetetlen lenne a hazai tudománynak és a kutatómunkának a fejlődése, a tudástáraknak a bővülése, a múltunknak a feltárása, csupa-csupa olyan dolog, amire egy magát nemzetinek való, magát nemzetinek tartó kormánynak büszkének kéne lennie, és támogatnia kéne, és önök mégsem ezt teszik. Ott vannak, és beszéljünk a művelődésszervezőkről is, akiknek óriási a felelősségük abban, hogy a kultúrát terjesszék a válságrégiókban. Ők ma Magyarországon azok a végvári vitézek, akik a 30 éve magára hagyatott vidéken, a zárványtelepüléseken azért harcolnak, hogy legalább a minimális
