Országgyűlési Napló - 2015. évi tavaszi ülésszak
2015. május 4. hétfő (70. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - ANDER BALÁZS (Jobbik):
3141 Köszönöm, képviselő úr. Tisztelt Országgyűlés! Ugyancsak napirend utáni felszó lalásra jelentkezett Ander Balázs képviselő úr, Jobbikképviselőcsoport: „Pusztulás, délsomogyi falujárás I.” címmel. Megadom a szót képviselő úrnak. ANDER BALÁZS ( Jobbik ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Fülep Lajos, zengővárkonyi r eformátus lelkész 1929ben a Pesti Naplóban döbbenetes hatású, három írásból álló cikksorozatot tett közzé népünk pusztulásáról. Illyés Gyula Fülep cikksorozata után szétnézett a DélDunántúlon, és ugyanúgy elkeseredett a látottakon. 1933ban pedig Baranya megyei úti jegyzeteinek tapasztalatait összefoglalva, Pusztulás címen írta meg szomorú hangulatú szociográfiáját a Nyugatban. Sajnos a mai állapotok alapján ennél jobb címet napirend utáni felszólalásomnak én sem adhattam; illyési babérokra ugyan nem pály ázok, viszont szeretném önöket meginvitálni egy képzeletbeli utazásra, egy kis sétára DélSomogy falvaiba. Három nap, 3200 lélek által lakott 11 falu, dióhéjba csomagolt, bizonyára sok szempontból szubjektív elemekkel átszőtt beszámoló, keserű beszélgetése k, súlyos kérdések, komoly tanulságok. A verőfényes tavaszi időnél jobbat el sem lehetett ahhoz képzelni, hogy április 21én körbenézzek Drávatamási, Drávagárdony és Kastélyosdombó településeken. A három, valaha szebb napokat megélt és összesen is csupán 8 00 lakóval rendelkező délsomogyi falu utcáit járva beszélgettem a helyiekkel. Szándékosan nem lakossági fórumot vagy fogadóórát tartottam, ahová nagy kegyesen elvárja a politikus úr a község lakóit, hogy aztán ott mint valami teleshopos marketingguru megp róbálja őket meggyőzni az igazáról, megpróbálja rájuk sózni a portékáját. Inkább figyelmesen hallgattam, arra voltam kíváncsi, hogy az ottaniak miként vélekednek, melyek a fő problémák, mit tartanának hatékony megoldásnak. Elkeserítő volt látni a közmunkás ok kiszolgáltatottságát, azt, hogy fogalmuk sincs arról, mi lesz velük néhány hónap múlva, ha lejár a szerződésük, hogyan fognak gondoskodni a családjukról. Nincs jobb szó: totális kiszolgáltatottság, reménytelen jövő, máról holnapra való vegetálás. Szomor ú volt hallani, hogy itt már egy nettó 100 ezer forintos munkahely is álommelónak minősül, de mivel az sincs, rengeteg fiatal menekül Nyugatra. És tragikus volt megtapasztalni, hogy van, aki szerint már mindennek vége, minden hiábavaló, mert az enyészetet, a vidék pusztulását már úgysem lehet megállítani. Viszont lelkesítő volt, hogy egyre többen bíznak a Jobbikban, és józan paraszti eszükre támaszkodva milyen kristálytisztán látják az ország helyzetét. Egyre többen és egyre határozottabban fogalmazzák meg, hogy elég volt a korrupcióból, elég volt az urizálásból. Egyet ígérhettem nekik: a falujárást folytatjuk, folytatni fogom, és a Jobbik nemcsak a választási kampányidőszakban fog odafigyelni arra, hogy mit mondanak az emberek. Másnap Tótújfalu, Szentborbás , Lakócsa, Potony került sorra, és e négy Dráva menti, eredendően horvát falu utcáit róttam. Elsőként a kevesebb mint 200 fő által lakott Tótújfaluba mentem. Mellbevágó volt látni az egykor virágzó tehenészeti telep romjait; itt talán még a második világhá ború sem csinált akkora pusztítást, mint amekkora károkat a rendszerváltás óta a vidék nyakába szakadt szabadrablás okozott. Az egykor sok helyinek is biztos munkát adó telepnek jóformán csak a betonalapzata maradt meg, a posztapokaliptikus állapotok ellen ére a tapasztalataikról beszámoló, becsületes, végtelenül jóindulatú, fiatal helyi gazdák pedig fejlesztenének, munkát is adnának a helyieknek, de a Jobbik által is ezerszer bírált földpályázati rendszer, a felvásárlók által kínált nevetségesen alacsony ös szeg, az értelmetlen bürokrácia ezerszeresen megnehezítik a dolgukat. Ők nem a több tízmillió forintos luxusterepjáróban pöffeszkedő kft.döbrögik prototípusai, ők reggeltől estig dolgoznak, és nincs hétvége, nincs szabadnap, nincs nyaralás, nemhogy Dubajb an, a kubai Varaderóban, de még a Balaton partján sem. Ők, ha már gázolajra sincs pénz, akkor akár kézzel törik mínusz 20 fokban is a lábon maradt kukoricát, hogy enni tudjanak adni az állatoknak. Ők azok, akiket szemberöhögnek azok az életerős dologtalan ok, akik már évekkel ezelőtt sem mentek el ötezer forintos napszámba, de elvárják, hogy