Országgyűlési Napló - 2013. évi őszi ülésszak
2013. szeptember 16 (302. szám) - A muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (Jakab István): - OSZTOLYKÁN ÁGNES (LMP):
489 törté nő hasznosítását, használatát. Tulajdonképpen kiveszi a szakma kezéből a közgyűjtemények irányítását, hogy azt végső soron a politikusok kezébe adja. A módosító indítvány mindkét fő változtatása ebbe az irányba mutat. Az egyik, hogy felruházza a minisztert a műtárgyak áthelyezésének jogával, amit kétféleképpen tehet meg. Egyrészt határozott időre kijelölheti az állami tulajdonú kulturális javak őrzési és bemutatási helyét. Vagyis például a kiállítás erejéig elrendelheti, hogy egy műtárgyat szállítsanak át e gy másik múzeumba vagy egyéb kiállítóhelyre, továbbá, és ezt a törvényjavaslatban a miniszternek biztosított jogot erősebbé változtatná, az ő javaslatára a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. szerződést köthetne bármely védett, állami tulajdonú műtárgy vagyon kezelésére. Ez azt jelenti, hogy a miniszter nemcsak a múzeumokba, de az összes, bárhol máshol fellelhető állami tulajdonú műtárgy végleges áthelyezéséről is rendelkezhetne. A kézi vezérlés, a kézi irányítás a kultúrpolitikában is folytatódik. A másik, hog y a módosító elfogadásával a kormányzat feltétlenül lojális, ugyanakkor megfelelő képesítéssel nem biztosan rendelkező politikai megbízottakat is pozícióba emelhetne, akik helyi szinten tudnának érvényt szerezni a vélt vagy valós minisztériumi elvárásnak. A módosító indoklása, illetve L. Simon László nyilatkozata, miszerint a változtatásokra egyrészt azért van szükség, mert meg kell erősíteni a vidéki múzeumokat, kiállítóhelyeket, szakmailag nehezen védhető, mert a múzeumok közötti kölcsönzés, amelynek szab ályait éppen a módosítani kívánt törvény rögzíti, minden szakmailag indokolt esetben eddig is megfelelően működött. Nem igazán volt példa arra, hogy a kölcsönvevő és a kölcsönadó nem tudott volna egyezségre jutni, és emiatt hiúsult volna meg bármilyen kiál lítás vagy egyéb szakmai esemény. Tekintettel arra, hogy a törvény nem rögzíti, hogy milyen hosszúságú időtartam lehet az úgynevezett határozott idő, továbbá azt sem, hogy hányszor lehet újabb határozott időre díj és biztosíték nélkül a kölcsönzést előírni , jogilag lehetségessé válik, hogy a múzeumok legféltettebb kincseiket, a szakmai profiljukat meghatározó anyagaikat beláthatatlan időre elveszítik, és ezzel megvalósíthatatlanná válnak saját terveik, gyűjteménykezelési koncepciójuk lényegi elemei. (21.30) Tehát értelmetlen, szükségtelen és a mi meglátásunk szerint ez a módosító káros, a gyűjtemények helyzetét kiszámíthatatlanná és bizonytalanná teszi. A vidéki kulturális lehetőségek bővítése természetesen üdvözlendő cél, ugyanakkor talán első lépésk ént a megfelelő befogadói közeg kialakítására kellene koncentrálni, azaz a művészeti nevelésre, például az alapítványi és magániskolákban folyó, a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatását, tehetséggondozását szolgáló pedagógiai munkára, a művészetet ér tő és művelő emberek nevelésére. Sajnos a vidéki Magyarországon sok helyen a kulturális élet kérdése sokadrangú kérdés. Ezen kellene inkább elgondolkodniuk és ezen kellene inkább változtatniuk. A Lehet Más a Politika inkább ilyen változtatásokat várna, és erről tárgyalnánk is önökkel szívesen. Súlyosan aggályos, hogy a törvénymódosítás szövege nem ír elő a kulturális javak minisztere által kijelölt őrzési vagy bemutatási helyként állami közgyűjteményt, azaz bármely magánszemélynek vagy vállalatnak kölcsönöz hető bármilyen érték. Vajon ezek a műalkotások tényleg közönség elé kerülneke majd, vagy inkább kormányzati hivatalokba, vadászházakba, esetleg a helyi kiskirályok irodáiba vagy kúriáiba? Tényleg a minél szélesebb körű hozzáférés szempontjai vagy más egyé b, partikuláris érdekek fognak dönteni egyegy műalkotás elhelyezéséről? Az pedig, hogy L. Simon László szerint a kinevezési feltételek módosítására a szakemberek kis száma miatt van szükség, mert “hihetetlen kevés olyan személy van az országban, aki egysz erre megfelel mindazoknak az elvárásoknak, amelyeket joggal támaszt egyrészt a szakmai, másfelől a fenntartói oldal”, ez egy meglehetősen ellentmondásos állítás. Ha ugyanis tényleg kevés a megfelelő szakember, akkor nem a kinevezési gyakorlatot kellene meg változtatni, hanem egyrészt az utánpótlásnevelésről kellene gondoskodni, azaz a felsőoktatást kellene olyan pályára állítani, ahonnan a megfelelő képesítéssel rendelkező szakemberek megfelelő számban kerülnek ki. A
