Országgyűlési Napló - 2013. évi őszi ülésszak
2013. november 27 (330. szám) - A büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló törvényjavaslat általános vitája - ELNÖK (dr. Ujhelyi István): - DR. STAUDT GÁBOR (Jobbik):
4004 több száz oldalas anyag, és jómagam éjszaka 11kor, de van, aki hajnali kettőig maradt, például Gaudi képviselőtársam, mert egy olyan stratégiát is ideöntöttek az Országgyűlés elé, ami több évtizedre előre határozza meg Magyarország fejlesztési irányait, és akkor most szerd án a büntetésvégrehajtás irányairól kell vitatkoznunk. Ha néha szétesettnek tűnik a felszólalásom, akkor azt tudják be ennek, hogy egyszerűen már a kormánypártok sem tudják ezt a tempót követni, pedig ők tudják, hogy mikor mit terjesztenek be. Azt hiszem, jobban meg kellene tisztelni az Országgyűlést. Egyébként rátérve valóban a bv. témára, Csóti András parancsnok urat és kollégáit én is nagy szeretettel köszöntöm, és köszönjük, hogy a bizottság ülésére is eljött, és reméljük, hogy talán ezzel a közös munk ával hozzá tudunk járulni, hogy egykét ponton megjavítsuk ezt a törvényjavaslatot. A fő probléma az egész javaslattal, amikor sajtótájékoztatót tartottam, én úgy fogalmaztam ezt meg, hogy az előzetes várakozások ellenére ez egy farkasbőrbe bújt bárány. Me rt a kormányzat szépen előadta, hogy önfenntartó börtönök lesznek, fizetni kell kiegészítő szolgáltatásokért, most majd eljön az a világ, amikor nem lesz jó vagy senkinek nem lesz jó börtönben lennie, és a társadalom által elvárt szigor is megjelenhet. Nos , ebből szinte semmi nem köszön vissza a javaslatban, és elég ebben a körben arra utalni, hogy már a preambulumban, illetve a célként megfogalmazott rendelkezések között és visszatérően a joganyagban olyan meghatározásokat láthatunk, hogy “törekedni kell a rra, hogy az elítélt életkörülményei közelítsenek a szabad élet általános körülményeihez”. Én ezt egy kicsit erősnek tartom. “A szabadságvesztés végrehajtása során a büntetésvégrehajtási szervezet az elítélt életébe csak a büntetés céljának eléréséhez szü kséges mértékben avatkozik bele.” Majdhogynem bocsánatot kér a törvényjavaslat, hogy az elítélteket bent kell tartani a börtönökben, illetve az egyéb bv. intézetekben. “Az elítélttel való foglalkozás terén a kényszerelemeket lehetőleg háttérbe kell szoríta ni”, és amit elmondtam, többször megjelenik a szabad élet körülményeihez való közelítése a rabok viszonyainak és körülményeinek, illetve a végrehajtó szerveknek csak a szükséges mértékben szabad irányítaniuk a fogvatartottak életét. (14.50) Nem az a baj, h ogy ez a szemlélet megjelenik, hanem az, hogy, úgy érzem, kizárólagosan jelenik meg a javaslatban. Úgy gondoljuk, hogy a fogvatartottak egy része nem szeretne visszailleszkedni a társadalomba, és számukra csak az elrettentés az az eszköz, amivel talán el t udja érni a társadalom, hogy törvénytisztelőbb életmódot folytassanak. Bizony, az ő esetükben a reintegrációs szemlélet sajnos nem fog eredményre vezetni. Egyébként hozzáteszem, még mielőtt egyoldalú elfogultsággal vádolnának, hogy bizonyos esetekben viszo nt segíteni kell az elítélteket, hogy visszailleszkedjenek, amennyiben ők is ezt szeretnék, minden segítséget meg kell adni. De sok esetben láthatjuk, hogy a médiában nyilatkoznak az elkövetők, hogy ha kijövök a börtönből, ugyanott fogom folytatni, ahol ab bahagytam, és válogatottnál válogatottabb gaztetteket fogok végrehajtani. Ezekben az esetekben is kellő hatékonysággal fel kell lépni, mert egyébként a társadalmi elvárás semmilyen módon nem fog megvalósulni. Önfenntartó börtönökről beszélnek. El kell isme rni, hogy előrelépés történt a rabmunka frontján az elmúlt időszakban. Jómagam több büntetésvégrehajtási intézetet is meg tudtam látogatni, és még szándékozom is a jövőben, lévén, hogy nem lehet úgy beszélni a témáról, hogy az ember ne tapasztalja személy esen a problémákat. Való igaz, sok esetben normális, kulturált körülmények között élő ember számára elrettentőek lehetnek a magyar börtönviszonyok. Viszont ahol semmilyen közmű nincs bevezetve, mondjuk, egy ingatlanba, és valaki onnan kerül be a börtönbe, annak igenis ez lehet akár csábító is. Bár a rabmunka terén valóban történtek előrelépések, és ennek örülünk is, de még mindig egyfajta jutalomként jelenik meg a munka. Pedig bizonyos esetekben ezt kötelezővé lehetne tenni, és akár kényszerrel is dolgoztat ni kellene a rabokat, hiszen aki jutalomként fogja fel és dolgozik, valószínűleg könnyebben visszaintegrálódik, de aki ezt elutasítja, annak a számára is kötelezővé kellene tenni. Jelen pillanatban az elítéltek kevesebb mint 20 százaléka dolgozik. Ezt a
