Országgyűlési Napló - 2013. évi őszi ülésszak
2013. november 4 (320. szám) - Napirenden kívüli felszólalók: - ELNÖK (Balczó Zoltán): - BECSÓ ZSOLT (Fidesz):
2673 ELNÖK (Balc zó Zoltán) : Napirend utáni felszólalásra jelentkezett Becsó Zsolt, a Fidesz képviselője. Felszólalásának címe: “Miért szomorúak az Ipolyparti fűzfák?” Öné a szó ötperces időkeretben. BECSÓ ZSOLT (Fidesz) : Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Orszá ggyűlés! 57 esztendővel ezelőtt, 1956. november 4én a szovjet csapatok megtámadták Budapestet és több nagyvárost. Ágyúdörgésre ébredt az ország. Megkezdődött a kegyetlen bosszúállás, és megkezdődött a nemzet hősies ellenállása. Az 1956os magyar forradalo m és szabadságharc, az utcai ütközetek, a békés tüntetőkre leadott sortüzek halálos áldozatainak számát 4 ezerre becsülik. Hogy pontosan mennyi volt, azt a mai napig sem tudjuk. Több mint 10 ezren megsebesültek. A vérbíróságok hozzávetőleg 400 felkelőt íté ltek halálra. Negyedmillió honfitársunk elmenekült az országból. Elszomorító tények ezek, amelyeket sokáig elhallgattak előlünk. Napjainkban is van még soksok elvarratlan szála történelmünk ezen időszakának. A mi generációnk és az utánunk következő nemzed ékek feladata, hogy mielőbb fényt derítsünk minden eltitkolt részletre. Egyebek között arra is, hogy hol őrzi az anyaföld két nógrádi mártír, Hadady Rudolf és Hargitay Lajos földi maradványait. A két fiatalembert megérintette a nemzet függetlenségének, a s zabadságnak, a demokráciának az októberi édes illata. Hadady Rudolf a salgótarjáni Acélárugyár nemzetőrségének parancsnoka volt, Hargitay Lajost a forradalom idején megválasztották a gyári igazgatótanács tagjának, és a Nemzetőrség egyik vezetőjeként is tev ékenykedett. A szovjet megszállás után mindkettőjüket a pufajkások hurcolták el. A főváros felé haladva útközben, Hugyag község határában, az Ipoly partján kegyetlen kínzások után, látszólag szabadon engedték őket, majd beléjük eresztettek egy sorozatot. A gyilkosoknak nem volt bátorságuk áldozataikkal szembenézni. (0.10) A hátukba lőttek, majd később kínosan ügyelve a törvényesség látszatára, eltussolták az ügyet. Ma sem tudni pontosan, hogy hol hantolták el őket. Hadady Rudolf és Hargitay Lajos Magyarorsz ág függetlenségéért, a magyar nép szabadságáért áldozták fel életüket a forradalom oltárán. Azóta szomorúak az Ipolyparti fűzfák. Bátorság, önzetlenség, önfeláldozás, elkötelezettség, hősiesség. Ezek a szavak jussanak eszünkbe, ha a két meggyilkolt nógrád i nemzetőrre és mártírhalált halt társaikra gondolunk! Amikor az 1956os forradalom hőseire emlékezünk, jusson eszünkbe az előtte elszenvedett idő és az utána bekövetkezett bő három évtized minden kommunista gyalázata. Jusson eszünkbe a szabadságjogaitól m egfosztott magyar nép, amelynek a szocializmus építésének idején újra és újra áldozatot kellett hoznia a jövőért. De az élete nem lett jobb soha. Jusson eszünkbe az is, hogy a kommunizmus története nem más, mint a hatalom polcaira hazugsággal, csalással, a megszálló Vörös Hadsereg csapatainak hátán felkapaszkodott maroknyi csoportnak a saját népe ellen vívott esztelen háborújának a története. Padlássöprés és kuláklista, véget nem érő normaemelés és békekölcsön, papok üldözése, internálás és munkatábor, konc epciós perek és kivégzések szegélyezték Rákosi és a kommunista párt öklét jelentő, csekista módszerekkel kegyetlenkedő ávósok útját. A kommunisták rendszerint rövid úton jutottak el az embertelenség kopár és fájdalmas csúcsáig. Ahol felépítették a hazugság várát. Ahol besározták a nemzet mártírjainak emlékét. Hadady Rudolf és Hargitay Lajos a hősök kitaposatlan ösvényén jártak 1956ban. Nem tudtak róla, és aligha óhajtották, hogy ezzel a jelzővel illesse majd őket az utókor. De ismerték a gonoszt és jellemü k szerint ellene cselekedtek. Amit ők szerettek volna, az minden jóérzésű magyar állampolgár óhaja volt: szabad hazában élni szabadon. Fiatal koruk ellenére saját bőrükön is tapasztalhatták, milyen dolog egy diktatúra láthatatlan bilincseit viselni. Milyen dolog hallgatni akkor, amikor beszélni kellene, milyen dolog tétlenül viselkedni, amikor minden porcikájuk a változást kívánta.
