Országgyűlési Napló - 2013. évi tavaszi ülésszak
2013. június 11 (288. szám) - A temetőkről és a temetkezésről szóló 1999. évi XLIII. törvény módosításáról szóló törvényjavaslat általános vitájának folytatása - ELNÖK (Lezsák Sándor): - LENDVAI ILDIKÓ (MSZP):
5269 való javítgatást, először is azért, mert ez a javaslat kettéosztja a társadalmat, kettéosztja az embereket még haló poraikban is, és ehhez nem szeretnénk partnerek lenni. Másodsorban nem szeretnénk partnerek lenni ahhoz a sa játos elváráshoz sem, ami egyfajta kegyetlen kegyeletet vezetne be a szegény családok, a szociális temetésre rászorult családok esetében. Az a kívánalom, hogy adott esetben muszájból, és nem azért, mert ő egy népszokást ápol, valaki maga ássa meg apja, any ja, felesége, férje, ne adj’ isten a gyereke sírját, ez az elvárás embertelen, kegyetlen, nemcsak morbid, hanem mindenfajta részvétet, irgalmat és szolidaritást nélkülöz. Az ilyenfajta kényszerből önkiszolgáló temetésnél a halottal együtt temetik az embers éget is. Ebben sem szeretnénk partnerek lenni, ezért sem ezt a törvényt akarjuk farigcsálni. De azért sem ezt a törvényt tartjuk javíthatónak, mert ráadásul a maga sajátos bürokratikus, úgymond szakszerű kegyetlenségében éppen azokat sebzi meg, akiket az é let is már megsebzett. Nemcsak azért, mert éppen gyászolnak és egy nagy érzelmi teher van rajtuk, ami közben igazán irgalmatlan dolog azt várni, hogy munkavédelmi előadásokon vegyenek részt, hogy a szakszerű sírásás megtanulását igazolni tudják, ahogy azt a törvény elvárja, hanem ráadásul épp azokat sebzi meg, akiket az élet is megsebzett, hiszen olyan szerencsétlen, nehézségekkel küszködő, akár a társadalom perifériájára szorult életük volt, hogy rákényszerülnek ezt kérni. Nem, ehhez sem leszünk partnerek. És abban sem leszünk partnerek, hogy egy valóságos probléma megoldása helyett álmegoldást találjunk. (14.00) A probléma valóságos, elhangzott az előbb, a temetési költségek indokkal és indokolatlanul is jó magasra szöktek. Na, ez az, amin ez a törvényjava slat egyáltalán nem segít, semmilyen módon. Segítség helyett inkább fegyelmez, szokás szerint a szegényeket fegyelmezi, hogy nehogy már úgy képzeljék, hogy naplopó módon csak ingyen temetgethetnek. Nem is értem, mi a célja ennek a fegyelmezésnek! Ugye, nem gondoljuk senkiről, hogy jó dolgában majd hetente ingyen temetést kér? Hát akkor miért kényszerítjük arra, ha ő maga nem ezt választja és nem ezt vállalja, hogy maga ásson sírt, hogy az egyéb szolgáltatásokról ne is beszéljünk? Nem vagyunk partnerek tehát abban sem, hogy a valóságos probléma megkerülésével anyagi vagy egyéb segítség helyett fegyelmezzük a többszörös módon és életük több szakaszában, most még halálukban is amúgy is megsebzett családokat. Szeretném még kihasználni ezt a hozzászólá si lehetőséget arra is, hogy a vezérszónoklatokban kormányoldalról elhangzott érvekkel szembeni ellenérveinket mondjuk el, hiszen erre nem volt módunk délelőtt. Az első érv, ami elhangzott kormányoldalról, hogy végül is ez szabadon választható, nem kötelez ő. Bocsássanak meg, ha azt mondom, hogy ez igen cinikus érvelés. Emlékeztet arra a klasszikus érvre, hogy szabad a híd alatt aludni, és nem kötelező. De akinek nincs pénze és nem a köztemetést van módja választani, mert egyáltalán vannak hozzátartozók, azt igenis kötelezi a személyes közreműködésre, azt nem szabadon választja az illető. Ilyen típusú szociális temetést a törvény szerint csak akkor igényelhet, ha elvállalja a halottfelkészítéstől a temetőn belüli szállításon át a sírásásig és az elhantolásig az összes ezzel járó személyes és egyáltalán nem jelképes, hanem kemény fizikai, rideg közreműködést. Szó nincs tehát szabad választásról! Különösen akkor nincs szó, ha mint tudjuk, mert elhangzott államtitkár asszonytól a bizottsági üléseken, önök az úgym ond alternatívaként feltüntetett, de nem valóságos alternatívát jelentő köztemetés mennyiségét, arányát és az erre fordított állami kiadásokat vissza kívánják szorítani. Ez nem találgatás, ezt a minisztérium képviselője mondta el a bizottsági ülésen, hogy ez ennek a javaslatnak az egyik célja. Utoljára ilyet tényleg csak regényekben olvastam. Ha jól emlékszem, a Rozsdatemetőben Pék Mária egy nagyon szegény munkásasszony, akinek meghal a gyereke a kórházban, és nincs pénzük halottaskocsival elszállítani, ezé rt nincs más hátra, villamoson viszi haza a gyereket, letakarja valamilyen terítővel az arcát, hogy a többiek ne lássák, hogy halott gyereket visz, és vissza kell tartania a könnyeit, mert akkor nyilván észrevennék, hogy itt
